Ifjúság

Nem vagyunk egyedül. Mint a buvó patak
összeköt valami titkosan, és sosem
szűnő árama bő záporait közös
forrás fényköre ránk veti.


Mélyből felszakadó, kéreg alatti tűz,
mely táplál, növel és mozgat – örök parancs –
mindnyájunkat, akik egykoruak vagyunk,
óh, boldog, komoly ifjuság!


Bár nem társak a tér lapjain: egyikünk
Fokföldön vagy Athén archaikus fokán,
másikunk Budapest hajnali partjain,
vagy túl ősz habokon s tovább –


ez, testvér kötelék, összefon. Ifjuság,
legtisztább hatalom, szörnyeteg ágyunál,
véreb-védte határ aknamezőinél
s falnál százszor erősebb, te:


rólad zúgjon a szél! Nincs diadalmasabb
nálad. Győzni vidulsz, sarkad alá tiporsz
minden vén viperát, mert a jövő te vagy,
félelmes, szelid ifjuság.


Markod rejti a tőrt: tudja Bizánc. Szabad
országot karod óv, dönt meg alávalót;
rend, jog föld kerekén vágyadon áll-bukik,
épít, szegve szabályt, szived.


Ifjúság! fiatal s tenni tudó öreg
ifjúsága, kinek gondolatát, szavát
terror nem töri meg, gyúlj a világ szemén
fénnyé: lássa magát, ki lesz.

Atrium Mortis
      
        Az emberélet útjának felén
        az a vadon mögöttem tövig égett –
        Láttam vetülni árnyát feketén
        a könyörtelen beteljesülésnek.
        Valahová vezettek a lábnyomok;
        egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb –
        Ez adatott,
        e múlás nélküli idő. E csorba
        látóhatár, e könnytelen homok.
        Micsoda szerelem fúlt itt a porba!
        – – – Mentem tovább,
        sikoltó pusztaságon át,
        hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva,
        s nem vár a vándor többé változást.
        Ekkor, ahol újabb kör tűzterében
        a táj fényt kap s az üldözött egész
        megélt sorsával ismét szembenéz,
        sötét kapu magasodott elébem:
        „Ki itt belépsz…”
        Beléptem.

Illyés Gyula: A virradat tükre
   Rajz és metszet
   
    

     1
     
      
       Fölébredek. Fölébredni: tükör.
      
      
       Nyújtja konokul óriás magányom.
      
      
       Hiába volt megint szemem lezárnom.
      
      
       Várt rám. Nincs rostély tőrei elől.
      
      
       Világ, megint! Bírálni tündököl.
      
      
       Nyílik is, vetkezik is szív meg orca, –
      
      
       mint gyermekkorunk műlovar bohóca,
      
      
       vágtában búva ki gönceiből.
      
      
       Előadásra?! Meddig még – szerepben?!
      
      
       „Míg sorsunk itt…” – Stb, stb. Mind élesebben
      
      
       látom a csontváz-rendezést s tudom
      
      
       a végszóra s végmosolyra az ellen-
      
      
       szót és mosolyt, mind a stb., stb.-t ebben
      
      
       a …stb., stb., stb.! – Fintorom is unom!
      
     
    
    
     2
     
      
       Föleszmélek. Föleszmélni: tükör.
      
      
       Mi vár?
      
      
       Tükör:
      
      
       az óriási derengő láthatár.
      
      
       „Szembenézni!” Vizsgáljam, hány az új
      
      
       redő,
      
      
       mit válaszul
      
      
238
      
       arcomba köp e nézőtér jövő?
      
      
       Tervek, homály, remény, fintor, magány,
      
      
       magány
      
      
       előadás után
      
      
       az öltöző falán.

Évek és üvegek
        
          Én törhetetlen üvegek közt élek,
          sebesülékeny testem, mint a gyík
          a vaksi élek előtt áthasít.
          Megrendülnek, ahogy hozzájuk érek.
        
        
          A világ széthull. Idegek kötése
          a bomló hangulat elvének enged,
          elhagyva a legádázabb szerelmet,
          a feszes kapcsolatok gúzsát. És e
        
        
          nagy romlás kése szívembe hasít.
          Gyűjtögetem a kezembe a békét,
          a széjjelhullott évek törmelékét,
          az összetört kancsók szilánkjait.

Tükör – este
          
            A domb ezüst falán a füst rajongva fűz ma egybe
            titkolódzó teret rajongó kerteket
            A Rózsadomb fölött a hold lassan kiont kegyelve
            valami gyermeteg éteri permetet
          
          
            Homályon át bolyong a tág terű világ: az este
            lepleken élveteg éli az életet
            Majd jő a szél mint könnyű él a kés hegyén s kimetszve
            a házak élesen állnak mint ékszerek
          
          
            Nagy fényei az égbeli világnak kibomolnak
            ott fenn a csillagok itt lenn az ablakok
            ragyognak és ragyognak ragyognak és ragyognak
            itt lenn az ablakok ott fenn a csillagok
          
          
            Tükrökön át homályon át ha lát ki lát e földön
            az ember e privát szende és semmi báb
            Majd fönn a fény örök szemét nagy ékszerét ha följön
            látja Istent magát – kit színről színre lát.

Az ismeret
          
            
              
                
                  I.
              
              
              
                
                  Csak egy marad meg, semmi más:
                  a tiszta ismeret.
                  Nem ismeret, csak szomjuság,
                  mely mind felé vezet.
                  Nem szomjúság, csak rettegés,
                  mely oldalamba kap –
                  rettenthetetlen rettegés!
                  Hegyezd lándzsáidat.
                
              
            
            
              
                
                  II.
              
              
              
                
                  A rettegés s az ismeret közt
                  mint hídbolt görnyedek,
                  rendítenek, eleven eszközt,
                  a tárgyak, szellemek.
                  A félelem sötét öléből
                  egy hídra vetve rá,
                  fut rajtam nemzet, álom, élő,
                  de mind hová, hová?
                
              
            
            
              
                
                  III.
              
              
              
                
                  Mint szomjas kentaurokon,
                  kiket a vágy feszít,
                  a hátgerincem, homlokom
                  mind íves, csupa híd.
                  Lábam előtt, lábam felett
                  elúszik a folyam,
                  de mily partok, de mily szelek
                  borzolják bő hajam?
                
              
            
            
              
                
                  IV.
              
              
              
                
                  Borzolják? Élek? Nem tudom már.
                  Elold felleg, folyó,
                  köd úszik foszló partjaimnál,
                  a híd lebeg: hajó.
                  S csak bordaíven, roppanáson
                  tapintom tűnt nyomát;
                  a rém, a vágy, a cél, e három –
                  s marad csak egy: a vágy.