Ifjúság

Nem vagyunk egyedül. Mint a buvó patak
összeköt valami titkosan, és sosem
szűnő árama bő záporait közös
forrás fényköre ránk veti.


Mélyből felszakadó, kéreg alatti tűz,
mely táplál, növel és mozgat – örök parancs –
mindnyájunkat, akik egykoruak vagyunk,
óh, boldog, komoly ifjuság!


Bár nem társak a tér lapjain: egyikünk
Fokföldön vagy Athén archaikus fokán,
másikunk Budapest hajnali partjain,
vagy túl ősz habokon s tovább –


ez, testvér kötelék, összefon. Ifjuság,
legtisztább hatalom, szörnyeteg ágyunál,
véreb-védte határ aknamezőinél
s falnál százszor erősebb, te:


rólad zúgjon a szél! Nincs diadalmasabb
nálad. Győzni vidulsz, sarkad alá tiporsz
minden vén viperát, mert a jövő te vagy,
félelmes, szelid ifjuság.


Markod rejti a tőrt: tudja Bizánc. Szabad
országot karod óv, dönt meg alávalót;
rend, jog föld kerekén vágyadon áll-bukik,
épít, szegve szabályt, szived.


Ifjúság! fiatal s tenni tudó öreg
ifjúsága, kinek gondolatát, szavát
terror nem töri meg, gyúlj a világ szemén
fénnyé: lássa magát, ki lesz.

Atrium Mortis
      
        Az emberélet útjának felén
        az a vadon mögöttem tövig égett –
        Láttam vetülni árnyát feketén
        a könyörtelen beteljesülésnek.
        Valahová vezettek a lábnyomok;
        egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb –
        Ez adatott,
        e múlás nélküli idő. E csorba
        látóhatár, e könnytelen homok.
        Micsoda szerelem fúlt itt a porba!
        – – – Mentem tovább,
        sikoltó pusztaságon át,
        hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva,
        s nem vár a vándor többé változást.
        Ekkor, ahol újabb kör tűzterében
        a táj fényt kap s az üldözött egész
        megélt sorsával ismét szembenéz,
        sötét kapu magasodott elébem:
        „Ki itt belépsz…”
        Beléptem.