Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes

2016. október 16. 13:04 - lilamagnólia

Vers

Tomas Tranströmer
Schubertiána

I
Esti sötétben, New York mellett, egy kilátóhelyen,
ahonnét egyetlen pillantással átfogható
nyolcmillió ember otthona.
Hosszú, csillámló hóbucka az óriásváros, spirálgalaktika,
oldalnézetből.
Benn a galaktikában a kávéscsészéket átlökik a pulton,
kirakatok koldulnak, a nyüzsgő cipők
nem hagynak nyomot.
Fölfelé kapaszkodó tűzoltólétrák, nesztelenül csukódó
liftajtók, hangok szüntelen tengermoraja
a biztonsági zárral felszerelt ajtók mögött.
Összecsuklott, szunyókáló alakok a metrókocsikban,
a robogó katakombákban.
Azt is tudom - minden statisztika nélkül is -, hogy
valamely szobában ott most épp Schubertet
játszanak, s hogy ezek a hangok valakinek,
épp most, mindennél valóságosabbak.

II
Az emberi agy végtelen terei, ökölnagyságnyira összegyűrve.
Áprilisban visszatér a fecske az eresz alatti, tavalyi
fészkébe, ugyanabba a csűrbe, ugyanabba a faluba,
Transvaalból érkezik, átkel az Egyenlítőn, hat hét alatt
átrepül a kontinensen, épp e parányi pont
felé kormányoz e hatalmas területen.
Az pedig, aki öt vonó néhány, egészen szokványos
akkordjában az egész élet jelzőfényeit felfogja,
aki a folyót áttereli a tű fokán,
az egy kövérkés, bécsi fiatalember, barátai "Szivacsnak"
becézik. Alváskor sem vette le szemüvegét,
és minden reggel az írópolchoz állt, pontosan.
Miközben a csodálatra méltó százlábúak
mozgásba lendültek a kottafüzeten.

III
Játszik az öt vonó. Langymeleg erdőkön át baktatok
haza, lábam alatt rugódzik a föld,
magzatként összekuporodom, elalszom, súlytalanul
gördülök a jövőbe, s hirtelen megérzem:
a növényeknek is vannak gondolatai.

IV
Mi mindenben kell bíznunk, hogy leélhessük
hétköznapjainkat, anélkül, hogy föld alá süllyednénk!
Bízni a hótömegben, mely a hegyoldalba kapaszkodik
a falu felett.
Bízni a titoktartási ígéretekben, a "kölcsönös
megegyezés" mosolyában, bízni abban, hogy a rossz
hírt hozó távirat nem ránk vonatkozik, hogy az a
benti, gyors baltacsapás még várat magára.
Bízni a kocsi tengelyében, mely az autóúton feszül
alattunk, a háromszázszorosra nagyított acélméhraj
kellős közepén.
De mindebből tulajdonképpen semmi sem méltó bizalmunkra.
Az öt vonó azt mondja, hogy valami másban bízhatunk.
Miben? Valami másban. És a vonók elkísérnek
egy darabig az úton, arrafelé.
Mint amikor a lépcsőházban kialszik a lámpa, és a kéz
bizalommal követi a vak korlátot, mely
a sötétben is tudja az utat.

V
Összeszorulunk a zongora előtt, és négykezest játszunk,
f-moll, két kocsis egy fogaton,
kissé nevetséges a kép.
Úgy tűnik, csengő súlyokat rakosgatnak kezeink
előre-hátra, mintha ellensúlyokat mozgatnánk,
hogy megpróbáljuk megbillenteni egy hatalmas mérlegkar
iszonyú egyensúlyát: az öröm
épp annyit nyom, mint a szenvedés.
"Olyan heroikus ez a zene" - mondta Annie, és igaza volt.
De akik a tettek emberére sandítanak irigyen,
s legeslegbelül megvetik magukat,
hogy nem lettek gyilkosok, azok itt
nem érzik magukat otthon.
S akik embereket adnak és vesznek, s azt hiszik,
minden eladó, azok itt
nem érzik magukat otthon.
Nem az ő zenéjük. A hosszú dallam, mely minden
változásban önmaga marad, olykor csillámló
és lágy, olykor érdes és erős, csiganyom és drótkötél.
A csökönyös zümmögés, mely épp most
együtt száll fel velünk
a mélyből.

ford.: Thinsz Géza

komment
2014. március 30. 01:08 - lilamagnólia

Vers

Rejtő Jenő: Hazugság?

Szent imákkal beteg szívvel
Mások csodáit megcsodálva
Várjuk a reggelt eltűnődve
Míg igénytelen száz csendes óra
Messzeröppen.

Délibábok futó lidércek
Hazug mesék sok cifra ének
Hiába várnak találkozóra?
Hiába mondok bús szemednek
Tündérmeséket?

Hazugság hogyha csendes éjjel
Agyon kínzott fáradt szívemmel
Ígérek Néked szent csodákat
Igaz jövőről boldog nászról
Melódiákat?

Hazugság, hogyha tikkadt ajkkal
Forró testtel szent reménnyel
Hiszünk magunkba dús szívünkbe
S összebámul sápadt arcunk
Mindent váron?

Hazugság minden esküvésünk?
Minden könnyünk minden álmunk?
Ezer csodás színes reményünk
Mit összebújva csöndben várunk
Égi órán?

Hazugság, hogyha fáradt testtel
Imádkozva eltűnődünk
S az élet míg mi csendbe várunk
Másnak hoz meg mindent, mindent;
Hazugság, hogyha mégis várunk?
Hazugság, hogyha hisszük Istent?...

komment
2014. március 10. 00:35 - lilamagnólia

Vers

Reményik Sándor

Csomó


Mit tudjuk mi, hogy ki kötötte:
Isten, a Sátán, a Gonosz, a Jó?
De meg nem oldja hit, tudás, erő,
Örök az élet szálán a csomó.

Mit tudjuk mi, hogy s mint kötötték,
Hogy bogozták a végzet kezei,
A végzet a mi babráló kezünk
És szakadt, véres körmünk neveti.

Az élet szálán ott a sorscsomó
És meg nem oldja hit, tudás, erő,
Bár eszmék rendje tűnt miatta le
S a semmiségből újra visszajő.

Bár ostromolták roppant rendszerek,
Rajta minden hatalmuk megtörött,
A megoldások sora végtelen
S reménytelen - mert a csomó örök.

Mert minden fűszál, minden kis virág
Egy rettenetes gordiusi bog
És az marad, míg lélek lesz, ki rajt'
Halódni, vívni, tépelődni fog.

S a tépelődő, babrálgató ujjnál
Még szánandóbbak tán a vaskezek:
Caesar, ki ketté vágtad a csomót,
Szegény - Te sem oldottad meg.

komment
2014. február 27. 01:06 - lilamagnólia

Vers

ASSZONY EGYEDÜL

Denise Levertov

Amikor nem emlékezhet tisztán,
két szerető közül kivel is érezte
ezt vagy azt a tüzet, áramütést,
amely a feje búbjától a sarkáig futott, ahogyan
a völgyön túlról,
az autóból látható hegyoldalon
a vízesés fehér lángja végigszalad,
a motor éppen visszakapcsol, a kocsi kattogva
erőlködik fölfelé...
Amikor mozi után órákig elülhet vagy sétálhat,
nagyokat nevetve, kedvére beszélgethet a barátokkal,
s nem baj, hogy késő van, éjfélkor vacsorázhat, az időt
úgy költheti, hogy nem számolja az aprót...
Mikor ágya felét könyvek borítják,
és senkit nem tart ébren az olvasólámpa fénye,
kihúzza a telefont, hogy délig alhasson...
Ekkor
felszárad az önsajnálat, s bűntudattól
mentes öröm emeli fel.
fél ugyan, de nem a magánytól,
attól, boldogul-e az öregséggel -
a fényképekkel, a tükörrel. Mennyivel
fiatalabbnak és szebbnek érzi magát,
mint amilyennek látják. A legboldogabb
óráiban - vagy akár a kevésbé vidámakban, mikor
alázattal vergődik az aszfalt kánikulájában
vagy a napkeltét hasító madarakat hallgatja,
ólomtompa, szürke hang, a fáradságé -
józan eufória fogja el, most hinni akar
a vándor, foldozott és földszínű
öregasszony-jövőben
a középévek apró fényűzései elmaradtak,
a városokat, a folyókat, az arcokat és a hegyeket bámulja,
míg őt már senki se, nincs bánat, nincs keserűség,
borivó vénasszony, aki egyre csak nevet magában...
a bozótos benőtt csapásokat jól ismeri.
Tudja: a Tedd-amit-veled-tennének Asszonyság abból a gyerekmeséből
nem létezik,
senki sem járhatja körbe a földgolyót,
ez a füst és a decibel világa.
De azt hiszi, kemény és bölcs lehet, valahogy
akárhogy. Mindenesetre túl van
a gyászidőn,
szégyen és sértettség nélkül mondhatja:
Áldott az egyedüllét.

Bollobás Enikő fordítása

komment
2014. február 20. 19:24 - lilamagnólia

Vers

Kosztolányi Dezső: Ének a semmiről

Amit ma tartok, azt elejtem,
amit ma tudtam, elfelejtem,
az arcomat kezembe rejtem,
s elnyúlok az üres sötétben,
a mélyen-áramló delejben.

Annál mi van, a semmi ősebb,
még énnekem is ismerősebb,
rossz sem lehet, mivel erősebb
és tartósabb is, mint az élet,
mely vérrel ázott és merő seb.

Szokatlan-új itt ez a köntös,
pár évre szóló, szűk, de göncös,
rossz gúnya, melyet a könny öntöz,
beh otthonos lesz majd a régi,
a végtelen, a bő, közömbös.

Én is öröktől ebbe voltam,
a semmiségre ráomoltan,
míg nem javultam és romoltam,
tanulni sem kell, tudjuk ezt rég:
eltűnni és feküdni holtan.

Ha félsz, a másvilágba írj át,
verd a halottak néma sírját,
tudd meg konok nyugalmuk írját,
de nem felelnek, úgy felelnek,
bírjuk mi is, ha ők kibírják.

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:
Mi volt a mi bajunk korábban,
hogy nem jártunk a föld porában?
Mi fájt szívednek és szívemnek
Caesar, Napoleon korában?

komment
Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes
süti beállítások módosítása