Tomas Tranströmer
Schubertiána
I
Esti sötétben, New York mellett, egy kilátóhelyen,
ahonnét egyetlen pillantással átfogható
nyolcmillió ember otthona.
Hosszú, csillámló hóbucka az óriásváros, spirálgalaktika,
oldalnézetből.
Benn a galaktikában a kávéscsészéket átlökik a pulton,
kirakatok koldulnak, a nyüzsgő cipők
nem hagynak nyomot.
Fölfelé kapaszkodó tűzoltólétrák, nesztelenül csukódó
liftajtók, hangok szüntelen tengermoraja
a biztonsági zárral felszerelt ajtók mögött.
Összecsuklott, szunyókáló alakok a metrókocsikban,
a robogó katakombákban.
Azt is tudom - minden statisztika nélkül is -, hogy
valamely szobában ott most épp Schubertet
játszanak, s hogy ezek a hangok valakinek,
épp most, mindennél valóságosabbak.
II
Az emberi agy végtelen terei, ökölnagyságnyira összegyűrve.
Áprilisban visszatér a fecske az eresz alatti, tavalyi
fészkébe, ugyanabba a csűrbe, ugyanabba a faluba,
Transvaalból érkezik, átkel az Egyenlítőn, hat hét alatt
átrepül a kontinensen, épp e parányi pont
felé kormányoz e hatalmas területen.
Az pedig, aki öt vonó néhány, egészen szokványos
akkordjában az egész élet jelzőfényeit felfogja,
aki a folyót áttereli a tű fokán,
az egy kövérkés, bécsi fiatalember, barátai "Szivacsnak"
becézik. Alváskor sem vette le szemüvegét,
és minden reggel az írópolchoz állt, pontosan.
Miközben a csodálatra méltó százlábúak
mozgásba lendültek a kottafüzeten.
III
Játszik az öt vonó. Langymeleg erdőkön át baktatok
haza, lábam alatt rugódzik a föld,
magzatként összekuporodom, elalszom, súlytalanul
gördülök a jövőbe, s hirtelen megérzem:
a növényeknek is vannak gondolatai.
IV
Mi mindenben kell bíznunk, hogy leélhessük
hétköznapjainkat, anélkül, hogy föld alá süllyednénk!
Bízni a hótömegben, mely a hegyoldalba kapaszkodik
a falu felett.
Bízni a titoktartási ígéretekben, a "kölcsönös
megegyezés" mosolyában, bízni abban, hogy a rossz
hírt hozó távirat nem ránk vonatkozik, hogy az a
benti, gyors baltacsapás még várat magára.
Bízni a kocsi tengelyében, mely az autóúton feszül
alattunk, a háromszázszorosra nagyított acélméhraj
kellős közepén.
De mindebből tulajdonképpen semmi sem méltó bizalmunkra.
Az öt vonó azt mondja, hogy valami másban bízhatunk.
Miben? Valami másban. És a vonók elkísérnek
egy darabig az úton, arrafelé.
Mint amikor a lépcsőházban kialszik a lámpa, és a kéz
bizalommal követi a vak korlátot, mely
a sötétben is tudja az utat.
V
Összeszorulunk a zongora előtt, és négykezest játszunk,
f-moll, két kocsis egy fogaton,
kissé nevetséges a kép.
Úgy tűnik, csengő súlyokat rakosgatnak kezeink
előre-hátra, mintha ellensúlyokat mozgatnánk,
hogy megpróbáljuk megbillenteni egy hatalmas mérlegkar
iszonyú egyensúlyát: az öröm
épp annyit nyom, mint a szenvedés.
"Olyan heroikus ez a zene" - mondta Annie, és igaza volt.
De akik a tettek emberére sandítanak irigyen,
s legeslegbelül megvetik magukat,
hogy nem lettek gyilkosok, azok itt
nem érzik magukat otthon.
S akik embereket adnak és vesznek, s azt hiszik,
minden eladó, azok itt
nem érzik magukat otthon.
Nem az ő zenéjük. A hosszú dallam, mely minden
változásban önmaga marad, olykor csillámló
és lágy, olykor érdes és erős, csiganyom és drótkötél.
A csökönyös zümmögés, mely épp most
együtt száll fel velünk
a mélyből.
ford.: Thinsz Géza
