Ifjúság

Nem vagyunk egyedül. Mint a buvó patak
összeköt valami titkosan, és sosem
szűnő árama bő záporait közös
forrás fényköre ránk veti.


Mélyből felszakadó, kéreg alatti tűz,
mely táplál, növel és mozgat – örök parancs –
mindnyájunkat, akik egykoruak vagyunk,
óh, boldog, komoly ifjuság!


Bár nem társak a tér lapjain: egyikünk
Fokföldön vagy Athén archaikus fokán,
másikunk Budapest hajnali partjain,
vagy túl ősz habokon s tovább –


ez, testvér kötelék, összefon. Ifjuság,
legtisztább hatalom, szörnyeteg ágyunál,
véreb-védte határ aknamezőinél
s falnál százszor erősebb, te:


rólad zúgjon a szél! Nincs diadalmasabb
nálad. Győzni vidulsz, sarkad alá tiporsz
minden vén viperát, mert a jövő te vagy,
félelmes, szelid ifjuság.


Markod rejti a tőrt: tudja Bizánc. Szabad
országot karod óv, dönt meg alávalót;
rend, jog föld kerekén vágyadon áll-bukik,
épít, szegve szabályt, szived.


Ifjúság! fiatal s tenni tudó öreg
ifjúsága, kinek gondolatát, szavát
terror nem töri meg, gyúlj a világ szemén
fénnyé: lássa magát, ki lesz.