Piroslik már a fűz
Piroslik már a fűz, lebeg,
hintáztatják tavaszi szelek,
borzongás fut a vadvizek
bőrén, tavalyi nád zizeg.
Kiderül, beborul szertelen
a táj, mint iramló életem,
megugrik, vad kanyart vesz az út,
cammogó tél alól kifut.
Kocog kócos bundájú nyúl,
új nyomokat ízeket tanul,
kitágult cimpákkal szimatol;
lepkeként forog a libatoll.
Ól fehérlik, korai kacsák
habarják fecsegve a pocsolyát,
dob-robaj: csikók sűrű vére
kifröccsen, felfut tiszta égre.
Piroslik már a fűz, lobban,
szelíd bánat a dalomban,
kaparászik könnyes izgalom
szívemen, elszorult torkomon.
Békés-Tarhos
De messzire kerültem tőletek
víg fallalák, fátyol-bús madrigálok!
Ez a pár év viharként pörgetett,
dallamotokra mégis rátalálok,
ott állok én is a híres kórus
szélén, jótorkú, rövidnadrágos
kölyök s száll a „Van három jóbarátom…”
A grófi park nagyobb fényűzést még
nem látott: fehér zongorabillentyűn
küszködött nehéz ujjunk, ág-görcsét,
kapát-kaszát fogó merevséget gyűrt
le az idegenül lágy futam, és
– milyen csoda! – a paraszti nehéz
hallás Bartókon s Kodályon könnyebbült.
Ó, zenét adó hatalom! Hisz úgy
építettünk iskolát, téglát hordva,
semmink se volt, cukorrépa-vasút
vitt reggelenként; s míg dalunk galambja
szűz álomként röpült, miniszterek
fontoskodása között elveszett
zengő iskolánk az országos gondban.