FENN ÉS LENN

Aki ismeri a magosságot,
annak tudnia kell a mélységet.
Hinnie kell a csillogó lángot,
s látni a pusztuló reménységet.

Szemedben ott ragyog a nagyvilág,
de hátad mögé a sötét kerül.
s kezedben elhervad a szép virág.
s szívedben a csend lassan megfeszül.

A csillogást könnyű elviselni,
hogyha a tested öleli a fény,
de ott a mélyben nem vár rád senki,
s van, hogy úgy érzed, nincsen már remény.

A mélységből a fenn, oly távoli,
fáj a köröm a kapaszkodásban,
s hited az ész mindig megfeleli,
csak magadban bízhatsz, senki másban!

Fent vagy és lent vagy, ingat a hinta,
s a holnap ad majd magyarázatot,
balra s jobbra jár az óra inga,
életed mivé lesz, nem tudhatod.

A kézfogás felér egy esküvel,
gerincet próbál a jelen idő,
és a szavak mögé a múlt fülel,
de a jövőt elmossa az eső.

Mert nem könnyű feljutni a csúcsra,
megfeszül a szív és az értelem,
s hogy ne öljön meg az idő sodra,
kell a kitartás és az érzelem.

 A csúcsról iszonyatos a mélység,
 a mélységből a csúcs oly távoli.
Soha ne hagyjon el a reménység,
hisz az embernek vannak vágyai!

Élni kell, ha adatott az élet,
akarva végig menni az úton.
hisz ebben edződik meg a lélek,
...s fogadd el, ha a kezemet nyújtom


TAPINTÁS

Megtapintottad-e már az éjszakát,
hallgattad-e már a csendet, a csodát,
fülelted-e már a csillagok neszét,
a szelet, ahogy az avart hordja szét.
Érezted-e már a felhők bánatát,
a villámfényének örök varázsát,
vagy a rejtőzködő élet titkait?
 És lásd, az éjszaka csöndben így tanít!

Megálmodtad-e már a csönd sötétjét,
s a sötétség csendjének ölelését,
amikor csak semmibe néz a szemed,
s nem látva a távolt a test megremeg.
Csak a fül hegyez, ha neszel a sötét
és az éj felkínálja csábos ölét.
Majd álomba ringat, úgy hajnal felé,
s a csillag virágot szór a fény elé.