Üzenet csillagtávolból

A hang, mely sípol, fütyül és recseg,
szétvetve már-már e szűk ládikót:
egy vajúdó csillag szívhangja ez –
el-elmosódik, mint foszló sikoly.



Mennyi zörej e vérző csillagon!
Extraszisztolés, kancsító zenék!
Morajlik a szó: tenger, monoton,
sodorja az ember üzenetét!


Ha lüktetne légkörünkön kívül,
más csillag földjén, rokon-értelem:
rólunk ez vajon mit venne hírül,
míg aritmiánk zúg az éteren?


Megérezné-e kínunkat-bajunkat,
s hogy embernek lennünk milyen nehéz?
Hogy milyen vágyva keressük az utat,
s hányszor becsapott már a szív s az ész?

 Megértené-e szomjunk olthatatlan
égését s azt, hogy: mégis, mindig újra –
tűnő tettekben és szálló szavakban
a földlakó a harcot meg nem unja?


Kihallaná a kakofóniából
az erősödő, bátor dallamot,
melyből bolygónk nemesebb lelke lángol, –
s megfényesednek a sötét napok?


Vagy csak lázat sejtene, szenvedélyek
crescendóját, elemésztő tüzet?
S nem tudná meg, hogy ez a földi élet
valami mást, nagyobbat is üzent!

Szegények vonulása

Az idő, mint a dördülő hegyomlás, sziklákkal betemet népeket, városokat,
lávája kihűlt gyűrődéseiben múmiaként zár el őrzőket és rabokat,
nemzés virága nyílik-csukódik, az eleven húst halál tapossa szüntelenül –
iszonyú kád ez, moccan az élő, bujnék, de végül alulkerül.
Elzuhanó lét tanúja, te lélek, ki most belőlem vetsz a mulandóra szemet,
vallj, mielőtt a mindig-mindenkinek-rövid élet átrobog rajtad és eltemet:
valljad, lelkem, hogy a kezdete- s végeláthatatlan vonulás árnyékképein át
milyen vonzások árama hat reád, részvétté delejezve zord filozófiád?
Ők, a szegények, kiknek nyomoráról már az ótestamentum vijjogó igéje szól,
ők merülnek föl – mint egyazon úszó – századok torlódó-porló habjaiból,

a hiány rabjai, a csontig födetlenek, kik sír-üregükben is dideregnek,
mert mezítelenül rakták földbe, dísz- s ékszer nélkül, megszabadult testeiket,
kiknek az élet is temető-hely, útvesztője derék szívüknek
„mindenért semmit” kegyetlen alkuja, melyből az eljátszott Éden kígyója sziszeg.
Komor processzió porfátylas őszi úton, torlódó ég alatt, bogos cserjék között,
hosszan vonul a had, elnyujtott énekszóval – a kifosztott mezőn nyomába lép a köd.
Lobogóként úsznak gyönyörű sápadt orcák, élükön a szellem csillagsugára ég:
ha elhanyatlik egy, a társ utána fordul – és az emlék fölött átlép a maradék.
Szegénység! Remegő, meztelen életérzés, térben és időben sohasem változó!
Világvallás, melyet százmilliók követnek! Harc, melyben elhull a bátor hadakozó!
Az önkínzó nyomor mennyi változatával nehezedett szívem, mikorra ideért!
Hányféle kényszer hajt, hogy újból összetűzzem szertefoszlott sorsok kallódó szövetét!
Bárcsak volna erőm időtálló anyagba örökíteni azt, ami egyszer volt!
Bár tudnám végzetes szavakkal megidézni e málló képekkel múló emberi kort!
Ha számolnom kell majd életemmel, védőm és vádolóm, azok felől kérdezz,
akiknek ügyében hasztalanul kiáltok századok homokkal betömött füléhez!