Atrium Mortis
      
        Az emberélet útjának felén
        az a vadon mögöttem tövig égett –
        Láttam vetülni árnyát feketén
        a könyörtelen beteljesülésnek.
        Valahová vezettek a lábnyomok;
        egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb –
        Ez adatott,
        e múlás nélküli idő. E csorba
        látóhatár, e könnytelen homok.
        Micsoda szerelem fúlt itt a porba!
        – – – Mentem tovább,
        sikoltó pusztaságon át,
        hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva,
        s nem vár a vándor többé változást.
        Ekkor, ahol újabb kör tűzterében
        a táj fényt kap s az üldözött egész
        megélt sorsával ismét szembenéz,
        sötét kapu magasodott elébem:
        „Ki itt belépsz…”
        Beléptem.