Holtidő

  Még el sem kezdte, már kisült az évi fű,
  s az összekúszált évszakban oly tétován
  viselkedünk, az akácszirmok celofán
  vagy avar őszi lepkeszárnyán, egyremegy,
  mit törődik az Isten ilyen emberi
  apróságokkal, mióta vasárnapoz,
  végtére mindegy nyárelő vagy nyárutó,
  és utolsónak képzeli-e önmagát
  az első vendég? úgy se fontos hol vagyunk,
  s mikor vagyunk itt, délelőtt vagy délután?


  Vérmes rózsák vakbottal álló ház előtt,
  tavaszra szánt szív összehangolt párosa
  dibdábol bennünk, míg a hegyi viperák
  fejüket lassú avartűzből fölvetik,
  alul pedig a régi rémtragédiák
  kara túlélvén Medeiákat, söpröget,
  mi látjuk egymás szemében az ékkövet,
  utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk
  metaforáját, cédrusokkal kötözött
  fehér kápolnánk keresztjének istenét.
 


  Most éppen délben! Úgy szólt rám a virradat,
  ahogy tünődni szoktam álmos estikén,
  majd ráaludva az idegen fekhelyen,
  s rágörbülve, mint kiskutya a grádicson
  fölszusszantok, hogy törődjön már emberi
  apróságunkkal, mióta vasárnapol,
  ne csak kagylóhéj-gyöngyű hexaméterét
  csördítse ránk a messzi múló habokon
  ölünkbe döntve, amit egyből visszahúz,
  utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk.

Jel




Didergő bokor koccantja ablakom,
– Ime a néma táj – mutat a völgyre –, ím őseid hona,
Csüggedt jegenyék őrzik a hegy taraját,
S csak egy elfeledett tűzhely füstje száll a januári híg levegőbe
A szegénység néma áldozása, eloszlik –


– Rejtett tűzhelyen, hajló lángokkal égett itt az én életem is,
Sercegve, ki-kigyulva, önemésztő lobogásokban,
De most, hogy fájva érezem már, szívemig kapott bennem ez a láng,
Szállj magosra kedvem az elfeledett völgy fölé kormosan


A csengő régiókba! a fölfegyverzett hideg fölé! s mint hajótöröttek
Széltépett rongya, lobogj, csattogj: emberek élnek itt!
Hajótlan hajósok, atlanti idők feledettjei,
Kik feledve hajdani utjukat, honukat, már önmagukat is feledik –


– Bitorolt földből táplálkozik bokrom, bitorolt földből fakadtam ki én,
Egy zsellérház udvarán, a grófi park mögött, vasárnap virradóra,
Recsegő hajlások törték, edzették, növelték derekam,
Virágom – te tudod, Anna – keserű mosoly.


Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni,
Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját,


Tőlük e tekintet, mely mindig messze bámul,
S erdő felett, barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög, hogy leng
a halál.


Sokfelé jártam, de magamat jól csak köztük érzem én,
Csendesek ők, az vagyok én is, csendesen utálom urainkat,
Észrevehetik, nem az ő gyönyörükre való a fény, mely néha lobot vetett
bennem,
Együgyűbb sziveknek gondoltam innen jelt adni vele.