Az ismeret
          
            
              
                
                  I.
              
              
              
                
                  Csak egy marad meg, semmi más:
                  a tiszta ismeret.
                  Nem ismeret, csak szomjuság,
                  mely mind felé vezet.
                  Nem szomjúság, csak rettegés,
                  mely oldalamba kap –
                  rettenthetetlen rettegés!
                  Hegyezd lándzsáidat.
                
              
            
            
              
                
                  II.
              
              
              
                
                  A rettegés s az ismeret közt
                  mint hídbolt görnyedek,
                  rendítenek, eleven eszközt,
                  a tárgyak, szellemek.
                  A félelem sötét öléből
                  egy hídra vetve rá,
                  fut rajtam nemzet, álom, élő,
                  de mind hová, hová?
                
              
            
            
              
                
                  III.
              
              
              
                
                  Mint szomjas kentaurokon,
                  kiket a vágy feszít,
                  a hátgerincem, homlokom
                  mind íves, csupa híd.
                  Lábam előtt, lábam felett
                  elúszik a folyam,
                  de mily partok, de mily szelek
                  borzolják bő hajam?
                
              
            
            
              
                
                  IV.
              
              
              
                
                  Borzolják? Élek? Nem tudom már.
                  Elold felleg, folyó,
                  köd úszik foszló partjaimnál,
                  a híd lebeg: hajó.
                  S csak bordaíven, roppanáson
                  tapintom tűnt nyomát;
                  a rém, a vágy, a cél, e három –
                  s marad csak egy: a vágy.