A rebbenő hajnal…
A rebbenő hajnal zajában siettem. Izmos, vidám szelek
Vertek a vállamra, bátorítottak és itattak hajnali
Ízes illatokkal – friss volt a reggeli szél, mint egy pohár viz.
Karomban éreztem az útmenti fákat recsegve hajlani.
S szájamban az ifjú vetések tengeri, habos gördülését!
Hegyek gerincén lépdeltem és dallal búcsúztam a vándor
Országtalan holdtól – s mikor az éj fényes hálóját felvonta,
Kedvem új s új hangot tanult a kiszökő madarak szavától.
Mezők füstölögték éji álmaikat, a fák kinyitották
Szép napernyőjüket, az indák vidáman kúsztak a lábomra,
S rám emelték fejük, kezét szeme elé tartva nézett egy nyúl…
Mindenki megismert… a békák cuppanva buktak az árokba.
Szülőházam állt lenn, hogy felkiáltottam, két szeme hirtelen
Felcsillant – hosszasan meredt rám, könnyesen hunyorgott a napban,
Az udvarra kijött a négy sovány tehén, összenéztek s karban
Fölbőgtek… boldogan hajlott szívem a mély hullám fodraiban.
Eldobtam botomat s kezet fogtam a vén kapu kilincsével,
S mint aki kedvese mellé fekhet végre és a drága mellek
Közé fúrja fejét, lefeküdtem a friss lapulevelekbe,
Anyám tejet hozott… így írtam dudolva eddig ezt a verset.
Így írtam a sürgős levél helyett, amit igértem, kedvesem,
Álmosodom… szemem gyerekkorom színes fátylai borítják,
Uszom, mint karokban… nézem a nagy eget… az apró felhőcskék
Lebegnek… mint egykor a konyhakötélen száradó pelenkák.
Sűllyedjünk! távoli ágyudörgés gyanánt zömmög fent, fent egy méh!…
Halkul… ó aludjunk, térjünk haza végre!… álmomban karomban
Boldog életemet ölelem: az alvó s álmában mosolygó
Nagy útra készülő kis parasztfiúcskát, aki itten voltam.
Üzenet csillagtávolból
A hang, mely sípol, fütyül és recseg,
szétvetve már-már e szűk ládikót:
egy vajúdó csillag szívhangja ez –
el-elmosódik, mint foszló sikoly.
Mennyi zörej e vérző csillagon!
Extraszisztolés, kancsító zenék!
Morajlik a szó: tenger, monoton,
sodorja az ember üzenetét!
Ha lüktetne légkörünkön kívül,
más csillag földjén, rokon-értelem:
rólunk ez vajon mit venne hírül,
míg aritmiánk zúg az éteren?
Megérezné-e kínunkat-bajunkat,
s hogy embernek lennünk milyen nehéz?
Hogy milyen vágyva keressük az utat,
s hányszor becsapott már a szív s az ész?
Megértené-e szomjunk olthatatlan
égését s azt, hogy: mégis, mindig újra –
tűnő tettekben és szálló szavakban
a földlakó a harcot meg nem unja?
Kihallaná a kakofóniából
az erősödő, bátor dallamot,
melyből bolygónk nemesebb lelke lángol, –
s megfényesednek a sötét napok?
Vagy csak lázat sejtene, szenvedélyek
crescendóját, elemésztő tüzet?
S nem tudná meg, hogy ez a földi élet
valami mást, nagyobbat is üzent!
Szegények vonulása
Az idő, mint a dördülő hegyomlás, sziklákkal betemet népeket, városokat,
lávája kihűlt gyűrődéseiben múmiaként zár el őrzőket és rabokat,
nemzés virága nyílik-csukódik, az eleven húst halál tapossa szüntelenül –
iszonyú kád ez, moccan az élő, bujnék, de végül alulkerül.
Elzuhanó lét tanúja, te lélek, ki most belőlem vetsz a mulandóra szemet,
vallj, mielőtt a mindig-mindenkinek-rövid élet átrobog rajtad és eltemet:
valljad, lelkem, hogy a kezdete- s végeláthatatlan vonulás árnyékképein át
milyen vonzások árama hat reád, részvétté delejezve zord filozófiád?
Ők, a szegények, kiknek nyomoráról már az ótestamentum vijjogó igéje szól,
ők merülnek föl – mint egyazon úszó – századok torlódó-porló habjaiból,
a hiány rabjai, a csontig födetlenek, kik sír-üregükben is dideregnek,
mert mezítelenül rakták földbe, dísz- s ékszer nélkül, megszabadult testeiket,
kiknek az élet is temető-hely, útvesztője derék szívüknek
„mindenért semmit” kegyetlen alkuja, melyből az eljátszott Éden kígyója sziszeg.
Komor processzió porfátylas őszi úton, torlódó ég alatt, bogos cserjék között,
hosszan vonul a had, elnyujtott énekszóval – a kifosztott mezőn nyomába lép a köd.
Lobogóként úsznak gyönyörű sápadt orcák, élükön a szellem csillagsugára ég:
ha elhanyatlik egy, a társ utána fordul – és az emlék fölött átlép a maradék.
Szegénység! Remegő, meztelen életérzés, térben és időben sohasem változó!
Világvallás, melyet százmilliók követnek! Harc, melyben elhull a bátor hadakozó!
Az önkínzó nyomor mennyi változatával nehezedett szívem, mikorra ideért!
Hányféle kényszer hajt, hogy újból összetűzzem szertefoszlott sorsok kallódó szövetét!
Bárcsak volna erőm időtálló anyagba örökíteni azt, ami egyszer volt!
Bár tudnám végzetes szavakkal megidézni e málló képekkel múló emberi kort!
Ha számolnom kell majd életemmel, védőm és vádolóm, azok felől kérdezz,
akiknek ügyében hasztalanul kiáltok századok homokkal betömött füléhez!
Improvizáció
Lágy szürke csillogás
eső-dorombolás
a költői elem
mély s mélyebb értelem
Egy lehetséges nő
egy lehetséges férfi
megy az esőben
megáll az esőben
És ennek az esőnek
dióhéj-ropogása
talán a búcsulárma
talán a moccanó
új szándék bizalmasa
Vannak oly kicsi bisztrók
kerítő keskeny utcák
ilyesmi előfordul
Lehetett volna
de nem így történt
A lehetséges férfi
a lehetséges nővel
egy kirakat előtt
egy templomtéren
Az esőben galambok
ahol sorvadó lombok
Tükör testük kinyújtja
összegyűri
egy autóorr
lassú elfordulása
Ilyen délután ilyen
allegretto esőben
amikor minden szürke csillog
akármi megtörténhet
Efféle ősz lágy
leves szövetében
úgy rejtőzik a költői elem
mint körtében a kukac
Talán talán talán
talán egy sál lilája
lobogtat teutánad
a városi esőben
ázott fura kalandot
ahol sorvadó lombok
ahol az esőlárma
Lehetett volna
de nem így történt
lehetett volna Semmi
fogódzó semmi
kapaszkodó az észnek
Tekintsd végső dolognak
nincsen rá magyarázat
Semmi fogódzó semmi
szempont támpont
az észnek.
Az álmatlanság dalaiból
Arnold Schönberg emlékének
1
Ki éjjel soká néz e homlokzatokra, mikor
a teljes Hold ellenfényében
feketéllnek,
azt gondolja: medencék e házak,
a Hold fénygyűjtői,
s ha megérinti ujja hegyével
a falat, érzi: holdnyirok.
Ha tovább képzelődik, vélheti:
kihalt uszodaváros ez.
Használaton kívüli
hold-bazének.
(Az árnyak fürdője lehetne,
ha járna erre valaki.)
S álmából – mint folyóból –
majd vízgyöngyösen s dideregve
lép ki.
2
Félszavak
Félmondatok
Kiáltás
Jajgatás mely
A fül irdatlan termeit betölti
Véget nem érő magyarázatok
Egyetlen értelmes szó
Mely az említett termekben eltéved
3
A párkányokon hó világít
függönyökben a füst mögöttük
felfordult székek tetszhalálban
hová jut még aki idáig
hová jut még aki idáig
felfordult székek tetszhalálban
függönyökben a füst mögöttük
a párkányokon hó világít
a párkányokon hó világít
– és így tovább
4
Ebben az éjben, ahol utcahosszat
a szél zavart beszéde kavarog,
ebben az éjben,
mint végzetes szó, villanyfény zuhan
vetetlen ágyra, dúlt szobára:
egyetlen ablak megvilágosul.