Üzenet csillagtávolból

A hang, mely sípol, fütyül és recseg,
szétvetve már-már e szűk ládikót:
egy vajúdó csillag szívhangja ez –
el-elmosódik, mint foszló sikoly.



Mennyi zörej e vérző csillagon!
Extraszisztolés, kancsító zenék!
Morajlik a szó: tenger, monoton,
sodorja az ember üzenetét!


Ha lüktetne légkörünkön kívül,
más csillag földjén, rokon-értelem:
rólunk ez vajon mit venne hírül,
míg aritmiánk zúg az éteren?


Megérezné-e kínunkat-bajunkat,
s hogy embernek lennünk milyen nehéz?
Hogy milyen vágyva keressük az utat,
s hányszor becsapott már a szív s az ész?

 Megértené-e szomjunk olthatatlan
égését s azt, hogy: mégis, mindig újra –
tűnő tettekben és szálló szavakban
a földlakó a harcot meg nem unja?


Kihallaná a kakofóniából
az erősödő, bátor dallamot,
melyből bolygónk nemesebb lelke lángol, –
s megfényesednek a sötét napok?


Vagy csak lázat sejtene, szenvedélyek
crescendóját, elemésztő tüzet?
S nem tudná meg, hogy ez a földi élet
valami mást, nagyobbat is üzent!