Kis rondó Salvador Dalí modorában
 
Ha az idő anyag,
ha csak lesz, ami volt,
ha a bűn elszakad,
s újulni összeforrt,
ha folyvást megdagad
s kilencet lép a hold,
ha úgy vágódsz hanyatt,
mint kit a nap tiport,
mihez fogsz, óvd magad,
ne játszd a Nagy Frivolt,
ne légy több, annyi csak,
mint kő a part alatt,
part hátán kőnyi folt,
melyre rálép a hold,
ha a bűn elszakad,
s újulni összeforrt,
ha az lesz, ami volt,
s az idő csak anyag,
mint a kő, mint a nap,
mint a víz, mely apad,
mint a hold, mely alatt
tested hold kirakat,
annyi csak, s ennyi vagy,
a világ ide forrt,
csak az lesz, ami volt.

Hálaadás-parafrázis
          
              Szememnek Weöres nyitott új mezőt,
              Illyés tanított ízére a dalnak,
              és Pilinszky, hogy meg sose hajoljak
              a korszellem s a kordivat előtt.
          
          
              Elkésett időm egén ők lobogtak,
              mint fároszok, vezérlő tűzjelek.
              A deszka: vers, ezt Ágnes mondta meg,
              s Vas Pista, hogy a visszhang is vacoghat.
          
          
              Negyventől tettem magasra a lécet.
              A kicsi térben megidéztem Yeatset.
              Ők lánggal égnek, én vagyok az emlék.
          
          
              Oltárom nincs. A század félhomályán
              hat nagy halottat burkol gézbe hálám.
              Bárcsak a porban lábnyomuk lehetnék.
          
          2001. május

Kalbeck a kertben

A kertben járt a titkár. Brahms
házának ajtaja kitárva, a zeneszoba
ajtaja kinyitva. Különös
zenét hallott. Azt hitte, szél sír
a felszínen, szíj csattog, gondolta,
végig a vizen, egy tenger hullám-
alakzatai mozogtak, ágaskodtak,
vonultak előtte a hangok győztesen.
Hirtelen csönd lett. A játék megakadt.
Szégyenében eldobta rózsáit a kert,
csigák szálltak a magasba, bogarak
harapták kínjukban a levegő-üveget.
De felcsapott újra a zene, megrázkódott
megint a zongora, a rágörbedő árnyat
le akarta dobni. Megint ütötte,
cirógatta, kalapálta, szólongatta
makacsul az árnyék. Szólongatta?
Kalbeck vonítást hallott, furcsa
párbeszédet: zenét és nyöszörgést,
zenét és fájdalmas panaszt,
sírásba csukló morgást. Kutyát


tartana a szobában míg játszik?

Döbbenetében földbe nőtt a lába.
Bent folytatódott a gyötrelmes duett.
Csalogatta Brahms az örjöngő futamot,
ígérgetett, mutatkozott magzat-héjában

22
neki, sírt, hogy született, köszönte,
mutatkozott a kikötői lányokkal az ágyban
és Clara Schumannal képzeletben,
ólomkatonái a fiókban dideregtek,
ő díszcsákóban ült a dobogón.
Üvöltés csapott ki torkán.
A zongora nem akarta ledobni többé.
Ő akart hallgatni újra. De hallgathatott
a hájas öregember, a siker napfényében
érlelődő májrák, a foltos arcbőr,
a szél suttogása, a szerelem maga.
A nyugtató, bölcs zongora-zene
a vonítást kísérte, az üvöltéssel
szárnyalt, a sírást gyömöszölte
a fuldokló, rángó torokba vissza.
Félóra telt így. Elhallgatott
a játék. Kalbeck a házba indult.
A szobában nem volt kutyának nyoma.
A mester szakállán könnycseppek
ragyogtak. Kalbeck följegyezte.
Fölállt a zongorától, hangja
remegett. A titkár úgy tett,
mintha nem látott volna semmit.
Nemsokára már tréfált vele Brahms.

Isabella levele az apátúrhoz




Tisztelendő Atyám! Az Ön sugárzó
figyelme arra érdemesített,
hogy én, pallérozatlan alföldi leányzó,
szemébe nézzek a világi bűnnek –
s mint ördög láttán vándor prédikátor:
hanyatt vágódjam vétkeim súlyától.


Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen.
Pazarló voltam kezdettől kevélyen,
s kit a gégém csak zsoltárokból ismert,
én haragomban szólítottam Istent.
A bosszú Istenét. Nekem sosem volt
édes-aranyszájú,
olvadtszemű, töviskoronájú,
magát hallal-kenyérrel szétosztó Uram, soha.
Az enyémnek köve volt meg olaja –
hetedíziglen a velőkbe rontó,
képmás nélküli, szörnyű Logika.


Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt.
Keveset léptem, s mindig ugyanazt;
nem lehet tisztán látni az irányt.
És szóltam is, meg hallgattam is én,
miképpen Ön cselekszik a misén.


De énekeltem. Sokszor. A Fiút.
A Jóistent, aki csókolni tud.
Pán-sípon játszik, Buddha-karja van,
öreg bráhminnal gerezdet kötöz,
szemöldökétől megdördül az ég,
réztenyerében indián gyerek,
piramis térde, bordája totem,
világít, ha a tengerre hajol
és elzuhan –


s akkor mindenek zümmögnek, Atyám,
mindenben megindul a gégetájék.
Tisztelendő Uram, micsoda játék
súlyt görgetni arra, mi súly magától,
s nem várni meg, hogy magától kilábol,
de váltságdíjért, ostyáért, imáért,
mint egy rongypapírt, leemelni róla?


Ez volna az a sugárzó titok?
Tisztelendő úr, kettőnk között szólva,
én ennél különbet tudok.


Hogy fordított arány a büntetés
azzal, ha könnyen fölmentem magam.
Hogy evilági vétkeink közül
legsúlyosabb a kockázattalan.
Ön, aranyhimzésű ornátusában,
szószékén mozdulatlan, süppeteg.
Nekem, az ingajáratú magányban,
egy rezdülés is megmérettetik.
Parancsszó nélkül is mozogni kell.


Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál?
Időhúzást a lelkiismeretnek.
Maradjak én továbbra is, Atyám,
szénbélű gyémánt, óhitű eretnek,
tudván a dolgok kérges belsejét –
Ön meg csak látván, meddig a szem ellát.


Már vált a nap. Elindul a levél.
Foglalja Ön imába Isabellát.


1969–77 (Azték pillanat, Isabella Bäumer levele Aubigny püspökéhez címmel)