Kalbeck a kertben

A kertben járt a titkár. Brahms
házának ajtaja kitárva, a zeneszoba
ajtaja kinyitva. Különös
zenét hallott. Azt hitte, szél sír
a felszínen, szíj csattog, gondolta,
végig a vizen, egy tenger hullám-
alakzatai mozogtak, ágaskodtak,
vonultak előtte a hangok győztesen.
Hirtelen csönd lett. A játék megakadt.
Szégyenében eldobta rózsáit a kert,
csigák szálltak a magasba, bogarak
harapták kínjukban a levegő-üveget.
De felcsapott újra a zene, megrázkódott
megint a zongora, a rágörbedő árnyat
le akarta dobni. Megint ütötte,
cirógatta, kalapálta, szólongatta
makacsul az árnyék. Szólongatta?
Kalbeck vonítást hallott, furcsa
párbeszédet: zenét és nyöszörgést,
zenét és fájdalmas panaszt,
sírásba csukló morgást. Kutyát


tartana a szobában míg játszik?

Döbbenetében földbe nőtt a lába.
Bent folytatódott a gyötrelmes duett.
Csalogatta Brahms az örjöngő futamot,
ígérgetett, mutatkozott magzat-héjában

22
neki, sírt, hogy született, köszönte,
mutatkozott a kikötői lányokkal az ágyban
és Clara Schumannal képzeletben,
ólomkatonái a fiókban dideregtek,
ő díszcsákóban ült a dobogón.
Üvöltés csapott ki torkán.
A zongora nem akarta ledobni többé.
Ő akart hallgatni újra. De hallgathatott
a hájas öregember, a siker napfényében
érlelődő májrák, a foltos arcbőr,
a szél suttogása, a szerelem maga.
A nyugtató, bölcs zongora-zene
a vonítást kísérte, az üvöltéssel
szárnyalt, a sírást gyömöszölte
a fuldokló, rángó torokba vissza.
Félóra telt így. Elhallgatott
a játék. Kalbeck a házba indult.
A szobában nem volt kutyának nyoma.
A mester szakállán könnycseppek
ragyogtak. Kalbeck följegyezte.
Fölállt a zongorától, hangja
remegett. A titkár úgy tett,
mintha nem látott volna semmit.
Nemsokára már tréfált vele Brahms.