Holtidő

  Még el sem kezdte, már kisült az évi fű,
  s az összekúszált évszakban oly tétován
  viselkedünk, az akácszirmok celofán
  vagy avar őszi lepkeszárnyán, egyremegy,
  mit törődik az Isten ilyen emberi
  apróságokkal, mióta vasárnapoz,
  végtére mindegy nyárelő vagy nyárutó,
  és utolsónak képzeli-e önmagát
  az első vendég? úgy se fontos hol vagyunk,
  s mikor vagyunk itt, délelőtt vagy délután?


  Vérmes rózsák vakbottal álló ház előtt,
  tavaszra szánt szív összehangolt párosa
  dibdábol bennünk, míg a hegyi viperák
  fejüket lassú avartűzből fölvetik,
  alul pedig a régi rémtragédiák
  kara túlélvén Medeiákat, söpröget,
  mi látjuk egymás szemében az ékkövet,
  utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk
  metaforáját, cédrusokkal kötözött
  fehér kápolnánk keresztjének istenét.
 


  Most éppen délben! Úgy szólt rám a virradat,
  ahogy tünődni szoktam álmos estikén,
  majd ráaludva az idegen fekhelyen,
  s rágörbülve, mint kiskutya a grádicson
  fölszusszantok, hogy törődjön már emberi
  apróságunkkal, mióta vasárnapol,
  ne csak kagylóhéj-gyöngyű hexaméterét
  csördítse ránk a messzi múló habokon
  ölünkbe döntve, amit egyből visszahúz,
  utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk.