Jel




Didergő bokor koccantja ablakom,
– Ime a néma táj – mutat a völgyre –, ím őseid hona,
Csüggedt jegenyék őrzik a hegy taraját,
S csak egy elfeledett tűzhely füstje száll a januári híg levegőbe
A szegénység néma áldozása, eloszlik –


– Rejtett tűzhelyen, hajló lángokkal égett itt az én életem is,
Sercegve, ki-kigyulva, önemésztő lobogásokban,
De most, hogy fájva érezem már, szívemig kapott bennem ez a láng,
Szállj magosra kedvem az elfeledett völgy fölé kormosan


A csengő régiókba! a fölfegyverzett hideg fölé! s mint hajótöröttek
Széltépett rongya, lobogj, csattogj: emberek élnek itt!
Hajótlan hajósok, atlanti idők feledettjei,
Kik feledve hajdani utjukat, honukat, már önmagukat is feledik –


– Bitorolt földből táplálkozik bokrom, bitorolt földből fakadtam ki én,
Egy zsellérház udvarán, a grófi park mögött, vasárnap virradóra,
Recsegő hajlások törték, edzették, növelték derekam,
Virágom – te tudod, Anna – keserű mosoly.


Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni,
Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját,


Tőlük e tekintet, mely mindig messze bámul,
S erdő felett, barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög, hogy leng
a halál.


Sokfelé jártam, de magamat jól csak köztük érzem én,
Csendesek ők, az vagyok én is, csendesen utálom urainkat,
Észrevehetik, nem az ő gyönyörükre való a fény, mely néha lobot vetett
bennem,
Együgyűbb sziveknek gondoltam innen jelt adni vele.