A KALANDOR
A semmittevés lován,
A semmittevés lován,
Ő üget az úton szaporán.
Minden köve egy év.
Szivének húnyó, bús heve
Még néha lobban s egy barát neve
Ilyenkor lobban el zsarátnokán.
Nem tudja ő, hogy merre tart
S nem emlékezik: - mit akart
S nem kérdi többé, hol pihen...
Néz felhőt, lombot és kiken
Egy hűsebb élet fénye ott világol:
A téli csúcsok felé néz a vándor...
És óhajtana lenni téli hó,
Vagy vágyna lenni pusztán délibáb
És mindaz: mi e földi lét fele, -
Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele...
Mi eltünik - s nem mondta: élni jó!
S vidáman múlik el s nem éri vád
Az Alkotót, hogy mit művelt vele.
Az úton mendegél és egyre jobban
- Hogy erről álmodik, - a szíve dobban:
Ha nem üldözné többé vér szaga...
Ha szél volna, a holdmezőbe' hálna...
S ha ő volna az örök éjszaka:
Az emberszívekben tanyázna...
ÖRÖKÉLET
Tűzvész elől van menekvés,
Rablók elől futhatsz messze,
Orgyilkost öl fürge kés,
Hogy őszi nap víg nép temesse,
S az éjszakának árnyait
Elűzi édes napsütés:
De jaj, magadtól menekvésed
Nincs e földön s föld alatt!
Magad vagy elméd ős-talánya,
Örökre társad, síri mécsed...
S jaj, bús szerelmed vagy magad... -
És életed örök magánya...
Ember, bűnös, bús kalandor,
Eltünődtem sorsodon:
Menekűlsz baráti körbe,
Elbujsz dús asszonyi ölbe,
Búvol a síri gödörbe...
Kígyó vagy te, majd madár...
Bizony, lemégy a síri földbe
S még alább, a sír alá is
Mindhiába szállanál:
Számodra nincs örök halál.
Görög prológ
Pán sípja dalol most, édes fuvola
S a szép görög égnek napja ragyog.
A mának borúja száll messze, tova,
Ifjak boldog csapata táncba fog:
Erdei nimfa, forrási najád
A víg faunnal kelleti magát,
A völgy ölén és a hegy oldalán
Örök melódiáját fújja Pán.
Az isteneknek is kedves a tánc,
Hol ifjú szíveknek új ritmusa ver,
Hol lejt az öröm és szökell a vágy...
Fel hát, fiatalság, fel, táncra fel!
Ujjongjon az ének, dobogjon a föld,
Lobogjon a hajban a tirzusz, a zöld!
Evoé, éljen az élet, a szent,
Elég pihenőnk lesz majd odalent!
Nefelejcs
Blaha Lujzának
Most némultál el, édes csalogányunk,
Mikor a bánat éje oly sötét,
Mikor oly zordon és oly még magányunk
S vihar veri vén erdőnk üstökét!
A kacagó és daloló magyar kedv
Madara voltál s elszálltál tova,
Most már csak hamvadó emlékezetben
Csillog szíved nótája, mosolya.
Szép szemeidben pásztortüzek égtek,
Víg ajkadon rónáink tengerének
Ezer dalt termő aratása csengett:
Bűbájadon egy boldog nép merengett...
Mikorra térsz meg ifjan, szépen, újra,
Magyar derű, magyar kedv: Blaha Lujza!
A kíváncsiság
Akkor lettem kíváncsi. Mire? A
mindenség tündöklő titkaira,
arra, ami adat és gondolat
s ami csak villózik e név alatt,
a képre kint, a tükörképre bent
s amit a tükör önmaga teremt.
A valóság üres kereteit
építgettem, mint méh a sejtjeit,
s vártam, amit majd a tapasztalat
gyűjt bele, a mézet, az igazat.
És gyúltak bennem álmok és csaták,
hitek próbái, pörök, kritikák,
szedtem magamba, okkal, oktalan,
ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
száz éden zárult, nyílt száz új szezám
s csak én maradtam igazi hazám,
én, a néző… Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság.
mi lesz, ha óvatlanul kitárom szívemet,
behívlak féltett titkaim zsúfolt termébe,
kineveted kendőzetlen önarcképeimet,
… feléd vezető utam beszédes nyomait,
hitem rólad mintázott számtalan szobrát,
meztelenre vetkőzött testem-lelkem óhaját,
mi lesz, ha értetlenül, gúnyosan elfordulsz,
nem szólsz, fölényesen kezelsz, megvetsz,
felkínálkozásommal fanyalogva félretolsz,
félek, szánva eltaszítasz, ha feléd nyúlok,
kerülöd tekintetem, nem adod soha ajkad,
kimért közönnyel elhúzod bezárt kezed,
hátrahőkölsz, borzadva becsmérelsz,
félek a visszautasítás rikító csúfságától,
a szégyen hátat görbítő ólomsúlyától,
mi lesz, ha zabolátlan közeledésemet
zaklatásnak veszed, az agyadra megyek,
mi lesz, ha beomlik önérzetem alagútja
az unalmas életnek szánt tarka sóder alatt,
s agyonsebzetten nem állok többé lábra