Charles Bukowski

Valaki

istenem szomorú bús blues szólt
ez a nő ott ült és beszélt
maga tényleg Charles

Bukowski?

mondtam

felejtsd el

nem érzem jól magam
enyém a szomorúságok szomorúsága
amit akarok:
megbaszni téged

és ő nevetett
úgy hitte ennél azért
intelligensebb vagyok

és… akkor felnézve hosszú vékony isteni lábaira
láttam máját és remegő beleit
láttam Krisztust ott bent
amint folk-rockra táncol

bennem mindazon hosszú éhezések
rózsái
és átmentem hozzá
megragadtam őt a heverőn
s fején át letéptem minden ruhát

és nem érdekelt
hogy erőszak vagy a világvége
csak még egyszer
ott lenni
bárhol
valóságosan

igen
combkötői ott hevertek a
padlón
és a faszom behatolt
a faszom ó istenem a faszom beléhatolt

Charles
Valaki
voltam.

helló, hogy van?

a félelem azzá válni, amivé lettek:
halottá.

de legalább nincsenek az utcán, mindig
vigyáznak, hogy bent maradjanak, azok
pépes hülyék akik egyedül ülnek a tévékészülék
előtt
s életük tele van konzervált, eltorzult
nevetéssel.

az ideális szomszédi környezetük
leparkolt autókkal
kis zöld pázsittal
kis otthonokkal
kis ajtókkal, mik nyílnak, csukódnak
ha látogatóba jönnek a rokonok
s maradnak egy hétvégen át
ajtók csukódnak
a haldokló mögött ki oly’ lassan hal meg
a halott mögött aki még mindig él
csöndes átlagos szomszédi környezetedben
széljárta utcákkal
agóniával
megsemmisüléssel
horrorral
félelemmel
tudatlansággal.

egy kutya áll a sövény mögött.

egy férfi némán az ablaknál.