Ballada
| Túl a Besenyő-erdőn, utoljára |
| ülnek a dérrel szikrázó szekéren, |
| kicsi a ló, nagy árnyat húz utánuk, |
| ki törődne az idő erejével, |
| ha jó hallgatni szívmelegben, együtt, |
| míg a verőér rebbenti a gyeplőt |
| tovább, a híres szőllősi szabóhoz |
| felnőttruhát varratni a gyereknek, |
| amelyben sose felejti a Somlót, |
| s hazavetődik bárhonnan, ha elmegy, |
| legszívesebben csizmába, kalapba |
| öltöztetné fiát az édesapja, |
| ráment egy csikó ára a ruhára, |
| s mire az élet? úgy elmúlt azóta, |
| észre sem vették, amint rájuk támadt |
| saját árnyékuk, hátulról bekapta |
| őket, s a fényes szekér elsötétült, |
| mint röpke felhő árnyéka a földön. |
|
Eltávozás
| Testet-lelket rengető zokogással |
| ébredt, a könnye megállíthatatlan |
| ömlött az ágyra, átütött a párna |
| pihéin, arca csatakos huzatra |
| tapadt lázasan, mintha még a kerti |
| fákat is ő akarná telesírni, |
| akár a felhők, esett egész éjjel, |
| úgy sajnálta az ég a kisdiákot, |
| akit félnapra szóló engedéllyel |
| eresztettek haza, tán utoljára, |
| eltávozásra!? ezt csak a halottra |
| értette addig, eltávozott volna |
| örökre, ha a ködön átsugárzó |
| fény nem sűrül gyümölccsé körülötte, |
| óriás őszi barackot varázsolt, |
| máig se tudja, szülője hajolt-e |
| rá, vagy a földöntúli cukrászmester |
csillapította fölséges ízekkel.