ÉJ

Az alkonycsillag fellobog,
Leáldozott a nap;
Nem pittyen már madártorok.
Hol lelem ágyamat?
Mint rózsa az ágról,
Az ég lugasáról
Az éjbe ragyog
A hold, s csak mosolyog.

Zöld rét, édes liget, juhok
Öröme, áldjon ég!
Hol nyáj legelt, most angyalok
Nesztelen talpa lép.
Megáldják özönnel
Nem muló örömmel
Valahány bimbó van,
Valahány alvó van.

Óvják a pihés fészkeket,
Sok szeles madarat,
A barlang-alvóhelyeket:
Ne érjen vész vadat;
És ha síróra lelnek,
Kinek ágyban a helye
Álomba ringatják,
Szenderét virrasztják.

Ha farkas prédáért üvölt,
A könnyük csordogál,
Úgy oltanák szomjú dühét,
Csak élhessen a nyáj!
De ki nem kap kegyelmet,
Fogadják a lelket,
Kisérik sietve
Rég igért egekbe.

Ott az oroszlán rőt szeme
Sír arany könnyeket,
Ott meglágyul kemény szive,
A nyáj közt lépeget,
És szól: "Elmosta kórunk
És a vérszomjat rólunk
Az, ki kegyesség,
Tökéletesség.

Bárány, most itt legelhetek
Veled, s szunnyadhatom,
Sirhatok, emlegethetem,
Ki neveddel rokon.
Mert az élet vizében
Arany lett sörényem,
S ragyognak a szálak,
Míg őrzöm a nyájat."

(Szabó Magda)