Improvizáció

Lágy szürke csillogás
eső-dorombolás
a költői elem
mély s mélyebb értelem


Egy lehetséges nő
egy lehetséges férfi
megy az esőben
megáll az esőben




És ennek az esőnek
dióhéj-ropogása
talán a búcsulárma
talán a moccanó
új szándék bizalmasa


Vannak oly kicsi bisztrók
kerítő keskeny utcák
ilyesmi előfordul


Lehetett volna
de nem így történt


A lehetséges férfi
a lehetséges nővel
egy kirakat előtt
egy templomtéren


Az esőben galambok
ahol sorvadó lombok


Tükör testük kinyújtja
összegyűri
egy autóorr
lassú elfordulása


Ilyen délután ilyen
allegretto esőben
amikor minden szürke csillog
akármi megtörténhet




Efféle ősz lágy
leves szövetében
úgy rejtőzik a költői elem
mint körtében a kukac


Talán talán talán
talán egy sál lilája
lobogtat teutánad
a városi esőben
ázott fura kalandot


ahol sorvadó lombok
ahol az esőlárma


Lehetett volna
de nem így történt
lehetett volna Semmi
fogódzó semmi
kapaszkodó az észnek


Tekintsd végső dolognak
nincsen rá magyarázat


Semmi fogódzó semmi
szempont támpont
az észnek.

Az álmatlanság dalaiból

Arnold Schönberg emlékének



1

Ki éjjel soká néz e homlokzatokra, mikor
a teljes Hold ellenfényében
feketéllnek,
azt gondolja: medencék e házak,
a Hold fénygyűjtői,
s ha megérinti ujja hegyével
a falat, érzi: holdnyirok.


Ha tovább képzelődik, vélheti:
kihalt uszodaváros ez.
Használaton kívüli
hold-bazének.
(Az árnyak fürdője lehetne,
ha járna erre valaki.)


S álmából – mint folyóból –
majd vízgyöngyösen s dideregve
lép ki.






2

Félszavak
Félmondatok
Kiáltás


Jajgatás mely
A fül irdatlan termeit betölti
Véget nem érő magyarázatok


Egyetlen értelmes szó
Mely az említett termekben eltéved




3

A párkányokon hó világít
függönyökben a füst mögöttük
felfordult székek tetszhalálban
hová jut még aki idáig


hová jut még aki idáig
felfordult székek tetszhalálban
függönyökben a füst mögöttük
a párkányokon hó világít


a párkányokon hó világít
– és így tovább






4

Ebben az éjben, ahol utcahosszat
a szél zavart beszéde kavarog,


ebben az éjben,
mint végzetes szó, villanyfény zuhan
vetetlen ágyra, dúlt szobára:


egyetlen ablak megvilágosul.

Ifjúság

Nem vagyunk egyedül. Mint a buvó patak
összeköt valami titkosan, és sosem
szűnő árama bő záporait közös
forrás fényköre ránk veti.


Mélyből felszakadó, kéreg alatti tűz,
mely táplál, növel és mozgat – örök parancs –
mindnyájunkat, akik egykoruak vagyunk,
óh, boldog, komoly ifjuság!


Bár nem társak a tér lapjain: egyikünk
Fokföldön vagy Athén archaikus fokán,
másikunk Budapest hajnali partjain,
vagy túl ősz habokon s tovább –


ez, testvér kötelék, összefon. Ifjuság,
legtisztább hatalom, szörnyeteg ágyunál,
véreb-védte határ aknamezőinél
s falnál százszor erősebb, te:


rólad zúgjon a szél! Nincs diadalmasabb
nálad. Győzni vidulsz, sarkad alá tiporsz
minden vén viperát, mert a jövő te vagy,
félelmes, szelid ifjuság.


Markod rejti a tőrt: tudja Bizánc. Szabad
országot karod óv, dönt meg alávalót;
rend, jog föld kerekén vágyadon áll-bukik,
épít, szegve szabályt, szived.


Ifjúság! fiatal s tenni tudó öreg
ifjúsága, kinek gondolatát, szavát
terror nem töri meg, gyúlj a világ szemén
fénnyé: lássa magát, ki lesz.

Atrium Mortis
      
        Az emberélet útjának felén
        az a vadon mögöttem tövig égett –
        Láttam vetülni árnyát feketén
        a könyörtelen beteljesülésnek.
        Valahová vezettek a lábnyomok;
        egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb –
        Ez adatott,
        e múlás nélküli idő. E csorba
        látóhatár, e könnytelen homok.
        Micsoda szerelem fúlt itt a porba!
        – – – Mentem tovább,
        sikoltó pusztaságon át,
        hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva,
        s nem vár a vándor többé változást.
        Ekkor, ahol újabb kör tűzterében
        a táj fényt kap s az üldözött egész
        megélt sorsával ismét szembenéz,
        sötét kapu magasodott elébem:
        „Ki itt belépsz…”
        Beléptem.

Illyés Gyula: A virradat tükre
   Rajz és metszet
   
    

     1
     
      
       Fölébredek. Fölébredni: tükör.
      
      
       Nyújtja konokul óriás magányom.
      
      
       Hiába volt megint szemem lezárnom.
      
      
       Várt rám. Nincs rostély tőrei elől.
      
      
       Világ, megint! Bírálni tündököl.
      
      
       Nyílik is, vetkezik is szív meg orca, –
      
      
       mint gyermekkorunk műlovar bohóca,
      
      
       vágtában búva ki gönceiből.
      
      
       Előadásra?! Meddig még – szerepben?!
      
      
       „Míg sorsunk itt…” – Stb, stb. Mind élesebben
      
      
       látom a csontváz-rendezést s tudom
      
      
       a végszóra s végmosolyra az ellen-
      
      
       szót és mosolyt, mind a stb., stb.-t ebben
      
      
       a …stb., stb., stb.! – Fintorom is unom!
      
     
    
    
     2
     
      
       Föleszmélek. Föleszmélni: tükör.
      
      
       Mi vár?
      
      
       Tükör:
      
      
       az óriási derengő láthatár.
      
      
       „Szembenézni!” Vizsgáljam, hány az új
      
      
       redő,
      
      
       mit válaszul
      
      
238
      
       arcomba köp e nézőtér jövő?
      
      
       Tervek, homály, remény, fintor, magány,
      
      
       magány
      
      
       előadás után
      
      
       az öltöző falán.