Dsida Jenő – Templomablak

Öröm illan

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.

Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vízen.

Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.

Egy holt csillagról árva fény,
Mely milljom éve untalan
Száll ájultan és hontalan
A végtelen tér jég űrén.

Édeni pajtás, égi kéz,
Feldobná szívünk a poros,
Vak légbe, mint vidám, piros
Labdát, de jaj, a szív nehéz.

Itt volt hát? — ó, Öröm, Öröm,
Egy szóra még, egy percre még!
Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,
S az élet méze nem üröm?

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei…

Gyóni Géza : Vergődés

Csak vergődés volt, amit eddig éltem.
Karom a biztos sziklafalt kereste.
Magasra vágytam, ködbelepte mélyben -
S félig aléltan meglepett az este.
Fáradt voltam, már csak pihenni vágytam,
Csitítani e lázadó szívet -
Nyugtom nem volt közöny-vetette ágyban.
Örök, égő vágy hajszolt, kergetett.

S jártam meg újra tövises avarnak
Irtatlan útját némán, lelkesen.
Ebek hízelgőn a szívembe martak,
Ravasz ellenség várt titkos lesen.
Rózsát felvenni hogyha lehajoltam,
- Le nem szakítnék tőrül egyet is -
A porban is szúrt, - kígyó sziszeg onnan -
S a tűz lobog, az átok egyre visz.

Zsongott szívemben íratlan nóta,
Csengett fülembe sose hallott dallam.
S mely dalba öntse, múlt az ihlet óra -
Maradt örökre mélyen, leíratlan.
Jobb is. Mely elszállt - szívemből, letörve -
Csak visszarebbent, sosem értve meg, -
Levél volt, lehullt, elszáradt örökre
S rátaposott az álorcás tömeg.

Szívek gurultak szerteszét a porba, -
S kit jónak hittem - felkarolta tán?
Tisztátlan lábbal, hogyha eltiporta,
Tapsolt, ujjongott a szennyes csatán.
Amit szentül imádni megtanultam:
Isten, szabadság, nép, nő ideál,
Sárba taposva, sivár, koszorútlan;
Hazug imádság festett képre száll.

De már elég. Vérig gyötört a hajsza.
Bús, elcsigázott - megpihenhetek.
Már áll a lant a szögre felakasztva,
Íratlan nóták, Isten veletek!
Ami maradt is szívemben, kitépem -
Rózsát ki ápol jégfalak között?
Leszek tüskés ág letarolt vidéken.
A szív - az lázong még - de már törött.

Utamba tépett rózsaszál heverhet -
Utána nem nyúl ápoló kezem.
Szenvedtem én is, - nem bánt, ha más szenved,
Az árva búját már nem érezem.
Könny meg nem indít, bús panasz nem éget;
Leszek, mint más, közömbös, szívtelen.
Alszom, de már nem álmodom merészet!...
- S egy hang felel kacagva csöndesen:

Hazugság! Nem fogsz eztán sem pihenni,
Csak balga módra áltatod magad.
Töretlen úton fogsz eztán is menni -
Mi benned vágy, örökre vágy marad.
Rózsát a porba nem hagysz ezután se, -
Habár számodra csak tövise lesz, -
A rút valóság százszor sárba ránt le,
Felhők között te új eszményt keress!

Hazugság mind! Közömbös szívtelenség...?
Sírsz ezután is a másik baján.
A szenvedőt mások csak hadd nevessék,
Te nála is jobban szenvedsz talán.
Mi dal volt benned, dal marad örökre,
Értetlen nótád úgy dúdolgatod, -
Amíg megbotlasz egy útszéli rögbe
S imába fúl el végső sóhajod...

Sully-Prudhomme:

A törött váza

Hol verbéna haldokol ma,
a kristályváza megrepedt.
Egy legyező épp csak súrolta,
még zaj se hallatszott, s beteg.

De a kicsiny karc egyre jobban
harapta az üvegfalat,
és láthatatlan és titokban
és biztosan tovább haladt.

Vize lassanként csepegett ki
a senyvedő virág körött.
Mi történt itt, nem sejti senki.
Ne nyúljatok hozzá: törött.

Szívünkhöz is így ér a drága
és megkarcolja hirtelen.
A szív tovább hasad, virága
elhull, az édes szerelem.

Az emberek azt vélik, ép még,
de benn szívünk sír és sajog.
Mert érzi mély-mély repedését.
Törött: hozzá ne nyúljatok.

Ford. Kosztolányi Dezső

 Váci Mihály

            VALAMI NINCS SEHOL


   Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
        - valamit mindennap elmulasztunk.
   Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
        - s valamit minden tettben elmulasztunk.
   Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
        - s valamit minden csókban elmulasztunk.

   Mert valami hiányzik minden ölelésből,
        - minden csókból hiányzik valami.
   Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
        - minden szerelemből hiányzik valami.
   Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
        - a boldogságból hiányzik valami.

   Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
        - az életedből hiányzik valami.
   Hiába vágysz az emberi teljességre,
        - mert az emberből hiányzik valami.
   Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
        - mert az Egészből hiányzik valami.

   A Mindenségből hiányzik egy csillag,
        - a Mindenségből hiányzik valami.
   A Világból hiányzik a mi világunk,
        - a Világból hiányzik valami.

   Az égboltról hiányzik egy sugár,
        - felőlünk hiányzik valami.
   A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
        - talpunk alól hiányzik valami.

   Pedig így szólt az ígéret a múltból:
        - "Valahol! Valamikor! Valami!"
   Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
        - mióta élünk, e hitetést hallani.
   De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
        - s a mi dolgunk ezt bevallani,
   s keresni azt, amit már nem szabad
        senkinek elmulasztani.

   Újra kell kezdeni mindent,
        - minden szót újra kimondani.
   Újra kezdeni minden ölelést,
        - minden szerelmet újra kibontani.
   Újra kezdeni minden művet és minden életet,
        - kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

   Újra kezdeni mindent e világon,
        - megteremteni, ami nincs sehol,
   de itt van mindnyájunkban mégis,
        belőlünk sürgetve dalol,
   újra hiteti, hogy eljön
        valami, valamikor, valahol...