Évek és üvegek
        
          Én törhetetlen üvegek közt élek,
          sebesülékeny testem, mint a gyík
          a vaksi élek előtt áthasít.
          Megrendülnek, ahogy hozzájuk érek.
        
        
          A világ széthull. Idegek kötése
          a bomló hangulat elvének enged,
          elhagyva a legádázabb szerelmet,
          a feszes kapcsolatok gúzsát. És e
        
        
          nagy romlás kése szívembe hasít.
          Gyűjtögetem a kezembe a békét,
          a széjjelhullott évek törmelékét,
          az összetört kancsók szilánkjait.

Tükör – este
          
            A domb ezüst falán a füst rajongva fűz ma egybe
            titkolódzó teret rajongó kerteket
            A Rózsadomb fölött a hold lassan kiont kegyelve
            valami gyermeteg éteri permetet
          
          
            Homályon át bolyong a tág terű világ: az este
            lepleken élveteg éli az életet
            Majd jő a szél mint könnyű él a kés hegyén s kimetszve
            a házak élesen állnak mint ékszerek
          
          
            Nagy fényei az égbeli világnak kibomolnak
            ott fenn a csillagok itt lenn az ablakok
            ragyognak és ragyognak ragyognak és ragyognak
            itt lenn az ablakok ott fenn a csillagok
          
          
            Tükrökön át homályon át ha lát ki lát e földön
            az ember e privát szende és semmi báb
            Majd fönn a fény örök szemét nagy ékszerét ha följön
            látja Istent magát – kit színről színre lát.

Az ismeret
          
            
              
                
                  I.
              
              
              
                
                  Csak egy marad meg, semmi más:
                  a tiszta ismeret.
                  Nem ismeret, csak szomjuság,
                  mely mind felé vezet.
                  Nem szomjúság, csak rettegés,
                  mely oldalamba kap –
                  rettenthetetlen rettegés!
                  Hegyezd lándzsáidat.
                
              
            
            
              
                
                  II.
              
              
              
                
                  A rettegés s az ismeret közt
                  mint hídbolt görnyedek,
                  rendítenek, eleven eszközt,
                  a tárgyak, szellemek.
                  A félelem sötét öléből
                  egy hídra vetve rá,
                  fut rajtam nemzet, álom, élő,
                  de mind hová, hová?
                
              
            
            
              
                
                  III.
              
              
              
                
                  Mint szomjas kentaurokon,
                  kiket a vágy feszít,
                  a hátgerincem, homlokom
                  mind íves, csupa híd.
                  Lábam előtt, lábam felett
                  elúszik a folyam,
                  de mily partok, de mily szelek
                  borzolják bő hajam?
                
              
            
            
              
                
                  IV.
              
              
              
                
                  Borzolják? Élek? Nem tudom már.
                  Elold felleg, folyó,
                  köd úszik foszló partjaimnál,
                  a híd lebeg: hajó.
                  S csak bordaíven, roppanáson
                  tapintom tűnt nyomát;
                  a rém, a vágy, a cél, e három –
                  s marad csak egy: a vágy.