Károlyi Amy

Álomfejtés

I.

Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
az éjszaka sokat megenged
ehetsz a tiltott gyümölcsből
szerethet az, ki nem szerethet

Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
lehullnak a fátylak
talpig meztelen
megláthatod, aki nem láthat

Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
az éjszaka mindenható
átrepül határt, éveket
léghajós vagy és léghajó

Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
mindent lehet, mindent szabad
akit megszólítasz, megjelen
feltámasztod a holtakat .

II.

Elalvás előtt
mindig más alakban
közelébb jő a tapasztalhatatlan
zsibbasztóan
a medve álma
dermed egy
fehérebb világba
fészket rakunk az öntudatlanságon
emléktelen dió héjában téli álom

emléktelenség héjában téli álom
menedék-hely az öntudatlanságon
egy zsibbasztóan fehérebb világba
át dermedünk akár a medve álma
közelébb jő a tapasztalhatatlan
elalvás előtt
mindig más alakban

Wislawa Szymborska

Nem történik semmi kétszer

Nem történik semmi kétszer,
minden új a nap alatt;
gyakorlatlanul születtünk,
s halálunk is próba csak.

Bár az élet-iskolában
legbutábbak mi vagyunk,
soha meg nem ismételjük
egy telünk, sem egy nyarunk.

Nincsen nap, mely kétszer jönne,
két egyforma éjszakánk,
nincs két csók egy tőröl-metszett,
pillantás, mely egybevág.

Tegnap, mikor kiejtette
nevedet egy csacska száj,
úgy éreztem:ablakunkon
behullott egy rózsaszál.

Ma, hogy együtt vagyunk újból,
elfordítom arcomat.
Rózsa ? Milyen is a rózsa?
Virág az, vagy kődarab?

Rossz órája életünknek,
miért fakasztasz rettegést?
Létezel - hát el kell múlnod,
s elmúlásod ó, be szép!

Mosolyogva, átölelve
keressük, mi összefűz,
bár különbözünk egymástól,
mint két cseppnyi tiszta víz.

Ford.: Kerényi Grácia

Ady Endre

Örök gyermekség

Édes átok:
Utolsó napig és hajszálig
Gyermek-szemmel
Nézni a világot.

Újra-újra
Megborzaszt az emberi rosszság,
Szepegéssel
Borzalomba fúlva.

Kérded, kérded:
Mért nem vagyunk mind tiszták és jók?
S jön a válasz
S a választ nem érted.

Jön a válasz
S úgy hallgatod, mint riadt gyermek
S reszketsz, mint fa,
Félig-zöld és száraz.

S szólsz: bús kincsem,
Te, szakadatlan, vén gyermekség,
Úgy imádlak:
Egyebem úgysincsen.

NOTTURNO

A szürke éj kóbor lovagja lettem,
Mint egy beteg, unalmas trubadur,
S amint az est sok groteszk árnya lebben,
Megindulok, merengve, szótlanul...
Gázlángok fényén, mint nagy lázas rózsák,
Pirulnak az eső utáni tócsák,
Hidegen villog a kék kövezet,
Kápráztat és vezet...

Az égen felhők szállnak, szomorúak,
Nehéz párájú, sápadt, bús rajok.
Érzem: a kék Semmibe ott vonulnak
A földi, párás, fájó sóhajok...
Körül a sok komor körrajzu kőház
- Megannyi szfinx - a szürke éjbe méláz;
Egynek kigyúl, bágyadtan nézve le,
Komor ablak-szeme...

Ó, ott belül e falak nem ily némák:
Sírnak, hörögnek, halnak ott talán,
Ilyenkor kúszik vergődő problémák
Hűs kigyóteste a lelkek taván;
Megremeg fogaim közt cigarettem
Hamva lehull szürkülő permetegben,
S közel valahol bús ária csendül:
Egy dal Chopinbül...

Lelkemben sok-sok bús emlék piheg fel,
Ó, hol vagy enyhület nyugalma, hol?...
S ím barna oszlopsorként zöld ivekkel
Elém tárul egy fűszeres fasor,
Már itt az erdő sűrü lombja hallgat,
Körülvibrálnak illatos fuvalmak,
Mellemből egy halk sóhaj tör utat,
S megejt az áhitat...

Az örök templom, a sok zsolozsmás ág
Reámborul, könny futja át szemem,
Egy gyermekkori édes, halk imádság
Bűbája száll át árva lelkemen
S csak néha nyilall szívembe a kétely
Ó, nem suhansz-e csalfa mámorként el,
Szent áhitat, te békés, tiszta, mély,
Ha elröpül az éj?...