Holtidő
Még el sem kezdte, már kisült az évi fű,
s az összekúszált évszakban oly tétován
viselkedünk, az akácszirmok celofán
vagy avar őszi lepkeszárnyán, egyremegy,
mit törődik az Isten ilyen emberi
apróságokkal, mióta vasárnapoz,
végtére mindegy nyárelő vagy nyárutó,
és utolsónak képzeli-e önmagát
az első vendég? úgy se fontos hol vagyunk,
s mikor vagyunk itt, délelőtt vagy délután?
Vérmes rózsák vakbottal álló ház előtt,
tavaszra szánt szív összehangolt párosa
dibdábol bennünk, míg a hegyi viperák
fejüket lassú avartűzből fölvetik,
alul pedig a régi rémtragédiák
kara túlélvén Medeiákat, söpröget,
mi látjuk egymás szemében az ékkövet,
utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk
metaforáját, cédrusokkal kötözött
fehér kápolnánk keresztjének istenét.
Most éppen délben! Úgy szólt rám a virradat,
ahogy tünődni szoktam álmos estikén,
majd ráaludva az idegen fekhelyen,
s rágörbülve, mint kiskutya a grádicson
fölszusszantok, hogy törődjön már emberi
apróságunkkal, mióta vasárnapol,
ne csak kagylóhéj-gyöngyű hexaméterét
csördítse ránk a messzi múló habokon
ölünkbe döntve, amit egyből visszahúz,
utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk.
Jel
Didergő bokor koccantja ablakom,
– Ime a néma táj – mutat a völgyre –, ím őseid hona,
Csüggedt jegenyék őrzik a hegy taraját,
S csak egy elfeledett tűzhely füstje száll a januári híg levegőbe
A szegénység néma áldozása, eloszlik –
– Rejtett tűzhelyen, hajló lángokkal égett itt az én életem is,
Sercegve, ki-kigyulva, önemésztő lobogásokban,
De most, hogy fájva érezem már, szívemig kapott bennem ez a láng,
Szállj magosra kedvem az elfeledett völgy fölé kormosan
A csengő régiókba! a fölfegyverzett hideg fölé! s mint hajótöröttek
Széltépett rongya, lobogj, csattogj: emberek élnek itt!
Hajótlan hajósok, atlanti idők feledettjei,
Kik feledve hajdani utjukat, honukat, már önmagukat is feledik –
– Bitorolt földből táplálkozik bokrom, bitorolt földből fakadtam ki én,
Egy zsellérház udvarán, a grófi park mögött, vasárnap virradóra,
Recsegő hajlások törték, edzették, növelték derekam,
Virágom – te tudod, Anna – keserű mosoly.
Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni,
Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját,
Tőlük e tekintet, mely mindig messze bámul,
S erdő felett, barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög, hogy leng
a halál.
Sokfelé jártam, de magamat jól csak köztük érzem én,
Csendesek ők, az vagyok én is, csendesen utálom urainkat,
Észrevehetik, nem az ő gyönyörükre való a fény, mely néha lobot vetett
bennem,
Együgyűbb sziveknek gondoltam innen jelt adni vele.
KÉRDÉS
Mondjátok, ó, hogy van-e dúsabb,
És van-e mégis nyomorúltabb
E koldus-gazdag földtekén,
Miként az álmok fejedelme,
A vágyak óriása, én?
Vágyak s remények légióin
Korlátlan úr s alattvalói
Az álmok ragyogó hada,
A gondolatok milliárdja,
Az eszmék fényes csapata.
De kincseit mind széjjelosztja,
S ő jár mezítelen, kifosztva,
Álmok fölött korlátlan úr;
Örök magányban, mély borúban
Jár nesztelen, látatlanúl.
Nem ismeri e nép királyát,
Ki rejtve fut be büszke pályát,
Hatalmas ismeretlen ő;
Nem ismeri még önmagát sem
A láthatatlan szervező.
Ki vagy te, ó, nyomoru fenség,
Börtönbe sínlő végtelenség,
Te pont, melynek határa nincs,
S minek mélyébül egy világ biralma
Ragyogva kél, ha egyet intsz?!
Ki vagy te, ó, királyi koldus,
Ki enyhülést hiába koldulsz
Örökvaló szerelmedért?!
Mi haszna dús, mi haszna minden,
Ha senki, senki meg nem ért?!
Hiába nézek önmagamba,
A lelki szem a lelki napba
Sokáig nézve megvakul.
Lélek se képes elviselni
A szörnyű fényt bántatlanul.
Mondjátok, ó, hogy van-e dúsabb,
És van-e mégis nyomorúltabb
E koldus-gazdag földtekén,
Miként az álmok fejedelme,
A vágyak óriása, én?
[Szenic, 1890. szeptember 28.]
Hajnali vázlat
Erős zene kél valahol,
magasra szökken, meghajol,
nagy aranytorkú madarak
úsznak az érett nap alatt.
Nyugodtan ingó távolok
résein rezgő fény csobog,
elindulnak a jegenyék,
karjuk között feszül az ég.
Fel-le mozdul, árad, megáll
sugaras szálain a táj,
tág kévéken az út felett
imbolyognak a tehenek.
Zuhogó hét sugárba nő
a fényes szárnyú telt idő,
hét oszlopa közt zúg a mély,
part nélküli, hatalmas éj.
Szél
A fák belülről izzanak.
Szél borzong vörös hegyeken.
Szavak mélyén a dolgok arca
megfejthetetlenül pihen.
Tavakban ingó tájra nézz,
és megriaszt a kék varázs.
A héj alatt zuhogva fut
sötét, parázsló villogás.
Hangokat tapogat a száj,
koccanó, üres burkokat.
Szemünk alján felfénylenek
a mesebeli madarak.
Sajgó tűzzel lobog a nap,
hatalmasan és szárnyasan.
Virágok illatáig érek,
feloldozom magam.
HIT csukott szájjal mosolyogva tudod-e milyen a sikoly amikor már már megpattan az élet is benned az erőfeszítéstől s akkor imádkozni kezdesz előbb összefüggéstelen kergetve a szavakat mint nyári zivatar előtt szél a port majd összeáll az a mondat az egyetlen és megadod magad üvöltésként terül el rajtad a tehetetlenség valami bábuként rángat túlságosan nagy ez a játszma s inkább hiszed a halál csak a hitetlené másként elveszítesz mindent aminek értelme van
Sulyok Vince: A csend: a süket léttelenség (2008)
Isten csupán a csendet engedi
megtartanom, s hogy magammal vigyem
a Léthén túli tájra, odaátra.
Csupán a csendet hagyja meg nekem.
A csend lesz az én Odaátom.
Mást mindent elvesz tőlem,
minden mást elveszítek.
Velem csupán a csend maradhat,
az abszolúttá kiteljesedett csend.
A csend. A norvég fennsíkok csendjénél
nagyobb és teljesebb csend.
A minden hang szépségét elveszített
süketítő csend.
A minden fájdalomnál fájóbb
s magamat önmagamba bezáró csend.
A csend, a belőlem minden mást kizáró.
A csend, amely engem is kizár mindenből.
Amelyik megfoszt a létezés minden
leírhatatlan szépségétől.
A csend, amelyik a Halál maga.
A csend, amelyik az Isten maga.
A csend: a süket léttelenség.