Hajnali vázlat



          
            Erős zene kél valahol,
            magasra szökken, meghajol,
            nagy aranytorkú madarak
            úsznak az érett nap alatt.
          
          
            Nyugodtan ingó távolok
            résein rezgő fény csobog,
            elindulnak a jegenyék,
            karjuk között feszül az ég.
          
          
            Fel-le mozdul, árad, megáll
            sugaras szálain a táj,
            tág kévéken az út felett
            imbolyognak a tehenek.
          
          
            Zuhogó hét sugárba nő
            a fényes szárnyú telt idő,
            hét oszlopa közt zúg a mély,
            part nélküli, hatalmas éj.
          
        
        
          
Szél



          
            A fák belülről izzanak.
            Szél borzong vörös hegyeken.
            Szavak mélyén a dolgok arca
            megfejthetetlenül pihen.
          
          
            Tavakban ingó tájra nézz,
            és megriaszt a kék varázs.
            A héj alatt zuhogva fut
            sötét, parázsló villogás.
          
          
            Hangokat tapogat a száj,
            koccanó, üres burkokat.
            Szemünk alján felfénylenek
            a mesebeli madarak.
          
          
            Sajgó tűzzel lobog a nap,
            hatalmasan és szárnyasan.
            Virágok illatáig érek,
            feloldozom magam.