A szabadsághoz
Az éjszakáink mint a rács.
Az űzött szólni retteg.
Magamban láttalak, mikor
hegyi pásztorok ágyát megvetetted.
Viharban álltál, ostoros
fényében arcod megjelent.
A távol tornyos csarnokában
rianva széthasadt a csend.
Mikor a nagy folyón eveztünk,
fényedtől fényesült az árnyék.
Venyigetüzet raknék neked ismét,
ha egyszer valahol rád találnék.
Gyümölcsöt áldoznék neked
szikár hegyeken, vad mezőn,
te egyszerű emberekben élő,
dolgok húsában rejtező.
Ó, földbe ásott eleven test
iszonyú kínja ég a húsban,
Fák menekülnek, vadmadár
sikoltoz lobogó hajukban.
A látó így szól: Jeruzsálem
leánya, háromszor jaj neked!
Sáskán él s füvön, mert a fejsze
a fák gyökerére vettetett.
Már látod
Ó, ez a csend, ez a könnyű neszekkel vemhes
csend az akácok lombja körül!
Rezzen a tűz kupolája feletted,
s ércgömbbé merevül.
Lepke pihét emelintget,
hullat a forró áram.
Érzi, csudálja magát
a virág a rugalmas száron.
Ó, ez a csend, ez a csend, ez a baljós
csend, keritéshez búvik a macska.
Fenn a ruhák leeresztett zászlók,
lógnak a ritka magasba.
Ó, ez a csend, ez a forró
templom a mozgást őrzi magában.
Halk suhogás kél, terjed,
eloszlik a tág kupolában.
Mintha a távoli szél,
a sebes szél tépi az erdő fáit,
semmi se mozdul még körüled,
csak a vészes zúgás ér el idáig.
Néha lehalkul, mintha a sűrű
kék levegőbe akadna,
s ismét gyorsan erősül a házak
közt sugarakra szakadva.
S íme, előtör, most kavarogva
előtör az éjszinü felleg,
varjak, szárnyak, kormos varjak
ferde csapatja feletted,
szárnyak, borzas szárnyak, tollak, csőrök,
varjak az örvény szélire ülnek,
önmaguk által vert szél
örvényes sodrába merülnek.
Már hallod: a földalatti rengés egyre közelebb,
egy másik örvény másfajta robaja közeleg.
Forró porban állsz, az úton forogva szalad a szél,
a tejszinü vékony kéreg hirtelen áttüzesül,
látod az opálfüstös gomolygáson át;
a lenti nyüzsgés feszíti gyenge bordázatát.
A legsötétebb éj is mintha fojtott tűzzel fénylene.
Ez a látomások napja, a félelmes álmok ideje.
Hússzinü vérző pára övezi földünk dolgait,
hiénák serege éjjelente emberi hangon vonít.
Mohón habzsol a riadt nyáj, a tápláléka romlott.
A mondhatatlan undor savakkal marja a gyomrot.
Már hallod: a földalatti rengés egyre közelebb,
egy másik örvény másfajta robaja közeleg.
Kék tűz zuhog merőlegesen a száraz levelekre,
a láthatatlan rothadás súnyin kúszik szét az erekbe.
Már látod: a közeli világ álombeli képei ezek,
szemek, fogatlan szájak, szemek, rothadó kezek,
málló hús iszonyú erjedése, kifordult belek,
legyek, zöldszínü legyek diadalmas zászlai lengenek,
és ráng az eleven trágya, míg az egészet
lerágja majd a csontról a tisztító enyészet.
Látod az opálfüstös gomolygáson át:
a lenti nyüzsgés feszíti gyenge bordázatát.
Elfogy alólad a föld, most hűvös áram ölel.
Az üresség tükrös légyszeme egykedvűn figyel.
Körül a napok láthatatlan falai omolnak,
habos hullámzás egyforma gyűrűzése mosdat.
Csak a mozgást érzed, az érdes
mozgást érzed a bőrödön egyre.
Színtelen éjjel,
vízszinü csend ül zárt szemeidre.
Mondom neked
Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
arcátlan elhagyod magad,
alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
a lámpa fénye majd beléd tapad.
A levegő meg hosszu-hosszu szálon
a fogaid közt ki-beszáll.
Messze sodor és kicserél az álom.
Tükröd előtt fésülködöl tunyán.
Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;
parázna vagy, kétség se fér e hithez,
parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.
Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
mindegy neked, kivel-mivel;
de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
végűl minő medúzafő leszel?
A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
és ujjaidon próbálod fogát.
Lekuporodol, s alólad a párna,
a halom párna fölmered,
mint néma hasábokból rakott máglya.
E pillanatban szinte értelek.
Parázna vagy, mondom neked, parázna,
– hallgass, míg végére jutok! –
de szíved alján embertelen árva,
s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.
Ne félj
Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.
Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?
A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.
Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,
a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?
Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.
A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!
Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.
Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.
Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, – ne félj.
Szó-mágia
Tornai Józsefnek
angyalkám hidd el: teljes-nagy-hiába
vetetted szép hited a SZÓ-MÁGIÁBA
nincs a halálnak vers-ráolvasása
amely a Csontember KASZÁST elássa
csak mert szorítod: a Zabszem végett
sorokba foglalnád a «MINDENSÉGET»?
meg se próbáld: a cselgáncs rajta orvul
– a líra-üledék – a «VERS» kicsorbul
ha mit görgetnek égboltra kacsintva:
nem Bölcsek Köve – Golyhók GALACSINJA!
ott ahol a szó-igézet lekushad
hinnél a Majomból lett MISZTIKUSNAK?
«a Valóság a VALÓTLANSÁG Tükre»:
TÁBULA – ráaggatva nyakörvükre
s pajzsukon bár a SMARAGDÍNA lógjon
mit csudálsz peckelődő pózolókon?
hol a szem már nem lát a szó lekókad
hívni szócséplő HABÓK-hadarókat?
s mihez eleven félszív féltüdő kell:
versenyre kelnél talmi «RÉVÜLŐKKEL»?
.............................................................
angyalkám hidd el: teljes-nagy-hiába
vetetted szép hited a SZÓ-MÁGIÁBA
Gyógyjavallat
halántékomon a folt: ólom-döbbenet
mitől? doktor úr! álljon meg a menet
a halántékomon apró ólom-göbök
serkednek: dögséges ólom-tömkeleg
ha látom: szeppenek – kedélyem elborul
szemem kigúvad: mitől van doktor úr?
tán valami távolkeleti ritkaság?
kórisme: hogy ott jön ki a rosszaság
elmúlhat e nyomasztó ólomgöb-IMÁZS
és én is jó leszek mint mindenki más?
mit mond? hogy semmiség? oda-se-neki?
jaj! próféták és szentek minden seregi!
felejtsem hogy hústestem dög-ócska rom:
ne vakarjam véresre ólmos ótvarom?
hát vigasztalás hogy nem vagyok beteg
s mint gyógyíthatatlan még elélhetek
és megérhetem a matuzsálemi kort?
tán vérembe lát: lát isteni arany ikort?
hogy ne számolhassam még egy ideig
mint Robert Graves tűnő szívlökéseit?
nincs miből gyógyulnom: ez javallata?
hát ez a szingultus? a klónusz? a kata-
lepszis? a csepleszből kihalló nyivogás?
ez a makkegészség: a makk a megszokás?
köszönöm doktor úr a gyógyító kés hatott
tudom a rendelőből kivonulhatok
mint ki a többi hullahurcolóval elvegyül
kirajzok – megmondatott kegyetlenül –
leróva hálám: tessék – de engedje meg
most elbúcsúzom és más orvoshoz megyek