Fák között

  Barátaim, szép szálfák s nemes erdők,
  láztalan érés szenvedélytelen
  gyermekei, kik mozdulatlanúl
  s rejtett szemekkel vizsgáljátok a
  sűrűitekben járó idegent,
  a féreg-embert, óh, fogadjatok
  testvéretekké!… Én megvetem a
  véres kapkodást, a kéjenc, falánk,
  izgága húst, a hangos, lázas és
  erőszakos életet s magamat:
  igazi hazám a kristályok és
  sejtek világa, az alakzatok
 
  rendje s zenéje, és nem közönyös
  szemmel nézem a forgó évszakok
  mindig különböző és mégis-egy,
  örökké ártatlan szépségeit.
  Én ismerem a ti nyelveteket;
  előző életemben én is azt
  beszéltem, és ha felejtettem is,
  tudom, hol a Föld jós köldöke, és
  nagy hallgatása ma is ismerős.
  Közétek vágyom, – óh, fogadjatok
  testvéretekké: jobb s más életet
  keres, aki hozzátok menekűl:
  nem gyávaság vezeti: tudja, hogy
  minden fűszál csábító intelem,
  mult és jövő, és isten közele:
  tudja, köztetek tisztább lesz a sorsa,
  mint a véré, és mégsem üres álom.

 
 

Uránia

  A halhatatlan istenek törvénye int:
  – Vond vissza minden átkodat, mert millió
  út indul el s mind mihozzánk vezet. Öleld
  magadhoz a világot, mint az egynapos
  piciny virág magába öleli piciny
  karjaival a dagadó eget. Ne várd,
  hogy minden sikerűl; de nagyot és sokat
  elérsz, csak élj parancsaim szerint! Ne félj,
  ha ellenséged is a korcs, hazug s hamis,
  ha rád mondják is, hogy lélektelen, mikor
  a testben dícsérsz lelket, lényeget, s nem a
  vértelen, gyökértelen látszatot! Tiéd
  a parttalan jövendő, és vezéreid
  maradnak a mindenütt egyformán nemes
  Helios s a mindenkori álarc mögött
  értelmükben változhatatlan Ideák.
  Légy hű isteneidhez, s rád mosolyog arany
  szemével – s egy kicsinyt csillagajkával is –
  a szivárványtrónú, magas Uránia!