A szabadsághoz



          
            Az éjszakáink mint a rács.
            Az űzött szólni retteg.
            Magamban láttalak, mikor
            hegyi pásztorok ágyát megvetetted.
          
          
            Viharban álltál, ostoros
            fényében arcod megjelent.
            A távol tornyos csarnokában
            rianva széthasadt a csend.
          
          
            Mikor a nagy folyón eveztünk,
            fényedtől fényesült az árnyék.
            Venyigetüzet raknék neked ismét,
            ha egyszer valahol rád találnék.
          
          
            Gyümölcsöt áldoznék neked
            szikár hegyeken, vad mezőn,
            te egyszerű emberekben élő,
            dolgok húsában rejtező.
          
          
            Ó, földbe ásott eleven test
            iszonyú kínja ég a húsban,
            Fák menekülnek, vadmadár
            sikoltoz lobogó hajukban.
          
          
            A látó így szól: Jeruzsálem
            leánya, háromszor jaj neked!
            Sáskán él s füvön, mert a fejsze
            a fák gyökerére vettetett.

Már látod



          
            Ó, ez a csend, ez a könnyű neszekkel vemhes
            csend az akácok lombja körül!
            Rezzen a tűz kupolája feletted,
            s ércgömbbé merevül.
          
          
            Lepke pihét emelintget,
            hullat a forró áram.
            Érzi, csudálja magát
            a virág a rugalmas száron.
          
          
            Ó, ez a csend, ez a csend, ez a baljós
            csend, keritéshez búvik a macska.
            Fenn a ruhák leeresztett zászlók,
            lógnak a ritka magasba.
          
          
            Ó, ez a csend, ez a forró
            templom a mozgást őrzi magában.
            Halk suhogás kél, terjed,
            eloszlik a tág kupolában.
          
          
            Mintha a távoli szél,
            a sebes szél tépi az erdő fáit,
            semmi se mozdul még körüled,
            csak a vészes zúgás ér el idáig.
          
          
            Néha lehalkul, mintha a sűrű
            kék levegőbe akadna,
            s ismét gyorsan erősül a házak
            közt sugarakra szakadva.
          
          
            S íme, előtör, most kavarogva
            előtör az éjszinü felleg,
            varjak, szárnyak, kormos varjak
            ferde csapatja feletted,
          
          
            szárnyak, borzas szárnyak, tollak, csőrök,
            varjak az örvény szélire ülnek,
            önmaguk által vert szél
            örvényes sodrába merülnek.
          
          
            Már hallod: a földalatti rengés egyre közelebb,
            egy másik örvény másfajta robaja közeleg.
          
          
            Forró porban állsz, az úton forogva szalad a szél,
            a tejszinü vékony kéreg hirtelen áttüzesül,
            látod az opálfüstös gomolygáson át;
            a lenti nyüzsgés feszíti gyenge bordázatát.
          
          
            A legsötétebb éj is mintha fojtott tűzzel fénylene.
            Ez a látomások napja, a félelmes álmok ideje.
          
          
            Hússzinü vérző pára övezi földünk dolgait,
            hiénák serege éjjelente emberi hangon vonít.
            Mohón habzsol a riadt nyáj, a tápláléka romlott.
            A mondhatatlan undor savakkal marja a gyomrot.
          
          
            Már hallod: a földalatti rengés egyre közelebb,
            egy másik örvény másfajta robaja közeleg.
            Kék tűz zuhog merőlegesen a száraz levelekre,
            a láthatatlan rothadás súnyin kúszik szét az erekbe.
          
          
            Már látod: a közeli világ álombeli képei ezek,
            szemek, fogatlan szájak, szemek, rothadó kezek,
            málló hús iszonyú erjedése, kifordult belek,
            legyek, zöldszínü legyek diadalmas zászlai lengenek,
          
          
            és ráng az eleven trágya, míg az egészet
            lerágja majd a csontról a tisztító enyészet.
          
          
            Látod az opálfüstös gomolygáson át:
            a lenti nyüzsgés feszíti gyenge bordázatát.
          
          
            Elfogy alólad a föld, most hűvös áram ölel.
            Az üresség tükrös légyszeme egykedvűn figyel.
            Körül a napok láthatatlan falai omolnak,
            habos hullámzás egyforma gyűrűzése mosdat.
          
          
            Csak a mozgást érzed, az érdes
            mozgást érzed a bőrödön egyre.
            Színtelen éjjel,
            vízszinü csend ül zárt szemeidre.