A szabadsághoz



          
            Az éjszakáink mint a rács.
            Az űzött szólni retteg.
            Magamban láttalak, mikor
            hegyi pásztorok ágyát megvetetted.
          
          
            Viharban álltál, ostoros
            fényében arcod megjelent.
            A távol tornyos csarnokában
            rianva széthasadt a csend.
          
          
            Mikor a nagy folyón eveztünk,
            fényedtől fényesült az árnyék.
            Venyigetüzet raknék neked ismét,
            ha egyszer valahol rád találnék.
          
          
            Gyümölcsöt áldoznék neked
            szikár hegyeken, vad mezőn,
            te egyszerű emberekben élő,
            dolgok húsában rejtező.
          
          
            Ó, földbe ásott eleven test
            iszonyú kínja ég a húsban,
            Fák menekülnek, vadmadár
            sikoltoz lobogó hajukban.
          
          
            A látó így szól: Jeruzsálem
            leánya, háromszor jaj neked!
            Sáskán él s füvön, mert a fejsze
            a fák gyökerére vettetett.