AZ IFJU KÖLTŐ.

Hová visz könnyü röpke szárnyad,
Te csalfa lepke! oh hova?
Nem köt le a virágok serge,
Az ér, mely fut játszodva, csergve,
Sem a sziklák bársony moha!

Homály, verőfény váltva kel, - nyilt
Mező a völgy szorosa helyt;
Ragyogva szárnyad színes holdja:
Repülsz...! de gyorsan elcsapódva
Már a liget bajboncsa rejt.

Magasra szállsz s virágsziromhoz
Hasonlóan lendűlsz alá;
A lég magán sulyúl nem érez,
Nincs szó, nincs kép röpted neszéhez...
Azt szellem-fül se hallaná!

Meghordozasz távol vidéken,
Mely feltekint ránk nevetőn;
Követlek merre szárnyad lebben:
Setét romon, rózsás ligetben
S komor magányu temetőn.

Játszol... csapongsz... oh állj meg, állj meg,
Hadd birjalak, szép foglyomat!
Szeszélyed gyakran oly közel vár...
S bizom, mikép enyém leszesz már,
Te csalfa lepke: - gondolat!

Nyakó Zita:
Lehettem volna...

Lehettem volna több
egy álmos holdvilágnál,
több egy érintésnél,
egy búcsúcsóknál.
Lehettem volna napsugár
s ragyogtam volna éveket,
kész voltam beragyogni,
ragyogni végig egy életet.
Lehettem volna több
egy jóllakott mosolynál,
lehettem volna...
hisz most is éhezünk,
lehettem volna: társad a harcban
s a szerelem lett volna
bajban a fegyverünk.
Lehettem volna otthonod
- lehettem volna s hittem hogy az leszek -
lehettem volna minden csak teérted:
lehettem volna...: - már nem leszek.

Virágok beszélgetése

Dsida Jenő : A KÖLTŐ

Ki ez, akinek mind meghódolunk,
Kinek szeméből árad, mint a tenger,
Egy megigéző, bűvös hatalom?
Ki ez az ember?

Talán pusztában élő remete
Ki önnönmagát ostorozva böjtöl
És marcangoltan vérzik a husa
S ha el-eljön a nádszál emberekhez,
Fegyver kezében, mely uralg felettük
Magányban táplált fanatizmusa?

Tán népek ura? Hatalmas király,
Kinek szavától ezrek élete,
Ezrek jóléte, boldogsága függ, –
S ha kiterjeszté védő biborát,
Országok népe boldogan aludhat,
Egy mosolygása békét, nyugtot ád
És megszünik a kin, a jaj, s a nyüg?

Talán egy isten? Olyan mint ki hajdan
Saját napjától égő trónusát
Az Olimposznak bérceire tette,
S nem volt hatalom senki ő felette?
S mikor leszállt a földre
Fogadták félő, reszkető imával:
Üdvöz légy, Nagyság, Fényesség, Erő!

Egyik sem Ő.

Csak egy parányi szürke ember,
Milyet napjában ezret láthatunk, –
De a szemében ragyog valami,
Amikor néz,
De a hangjában rezeg valami,
Amikor szól,
S fejünk előtte le kell hajtanunk.

Mint prófétáknak hajdanán
Csodák fakadnak két keze nyomán;
A könny felszárad, ahova tekint
És nem fáj úgy a tőr
És nem fáj úgy a kés –
És mosolyogva biztat:
Ne csüggedj, testvér, én se csüggedek;
Elmúlik egyszer minden szenvedés!

Nem isten, nem király
Még nem is remete, –
Ezerszer szent név: költő a neve!

Bús strófák

I.
Valami fájó ürességet érzek,
Mintha a lelkem szakadt volna ki,
Mintha mitől már régóta vérzett,
Egyszerre oltaná bele valaki.

Valami kínzó bánat ül rajtam,
Mintha egész föld ülne szívemen-
S szinte tudatlan suttogja ajkam:
Elment-s nem látom tán sohasem.

II.
Mit viszesz tőlem? Egész világot;
Imbolygó tűzként lobogó lángot.

Nekem világ volt. Neked – tán semmi.
S mégis – óh nem tudom visszavenni.

III.
Van még sok, amit el nem mondtam –
Csak itt suttogom félálomban.

Aki lesse beszédünk, itt nincs kém –
Ketten vagyunk csak: te, meg én.

Az éjben fénybogár világol
És harang kong valahol távol,

Egy-egy ezüst hang ahogy kicsendül,
Egy könny lepereg szemembül –

S a szót, amit még el nem mondtam,
Suttogom halkan, félálomban.

 Egyed Emese: Ébredés:

Nem tudjuk nem szeretni ezt a földet,

ahol születtünk, és ahol a fű

szálai nagyapáink szívéből nőnek

napfény és kaszák elé, hű

szent László király halványodó képét

végig a régi székely templomokban,

nem tudjuk nem szeretni hazáink,

patakjaink és rengetegeink,

mindent, bár limlom, s mindent,

ami érték…

Látjuk hűségünk százszor megtoroltan

a csángó kislány meggyengült szaván,

a sokezer kivándorolt családon

(kit a halál vitt el, kit a vonat),

Bálványos szétmállott várfalain,

s a rémálmokon, ahová bezárom,

akárcsak te, sok hétköznapomat.

Az ébredés? Megérted azután.

Nézd, mivé lesznek, akik meghajoltak,

s mivé lettek a hajthatatlanok.

Ha nem lelhetnek itt békét a holtak

s az élők sem, ha belefáradok,

s te is, ő is, abba, hogy elomolnak

reggelre mind kilátótornyaink:

majd kitépjük magyarul szóló nyelvünk,

s hagyjuk végül, hogy legyen, ami lesz,

és elfelejtjük, mint kamasz szerelmünk,

ezt a közös bút-bajt… És aki vesz

annyi fáradságot, hogy visszatérjen:

semmit sem ért a gyér nyomok fölött!

Gyűlölni sem tudja majd ezt a földet:

hallgatni fog. Mert csöndet örökölt.

Vigyázzatok ránk, galagonyabokrok,

borókaágak, gyapjas jegenyék,

hogy ne legyünk földönfutók, se foglyok,

hogy hitünket-vérünket ne vegyék.

Vigyázz ránk, égbolt, magasságos Isten:

akaratunk, erőnk nem végtelen.

Szülőföldünk ez. Benned bízunk, Isten,

hogy életet, nem pusztulást terem.