HIMNUSZ MINDEN IDŐBEN
Te szivárvány-szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt-köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
templomon arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Öröktől belém karoló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Iszonyattól ha szédülök,
Ha a pimaszság rámdönög,
Önmagammal ha küzködök,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Jog hogyha van : az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!
Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem.
Nem elég megborzongni,
de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
fagyot is bírjon el,
ki acél akar lenni,
suhogni élivel.
Nem elég álmodozni.
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el;
jövőnket - tudni kell!
Nem elég a célt látni;
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer!
Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell: – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: – az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég – a Világért!
Több kell: – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most: – népedért!
Nem elég – Igazságért!
- Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
/Váci Mihály/
FENN ÉS LENN
Aki ismeri a magosságot,
annak tudnia kell a mélységet.
Hinnie kell a csillogó lángot,
s látni a pusztuló reménységet.
Szemedben ott ragyog a nagyvilág,
de hátad mögé a sötét kerül.
s kezedben elhervad a szép virág.
s szívedben a csend lassan megfeszül.
A csillogást könnyű elviselni,
hogyha a tested öleli a fény,
de ott a mélyben nem vár rád senki,
s van, hogy úgy érzed, nincsen már remény.
A mélységből a fenn, oly távoli,
fáj a köröm a kapaszkodásban,
s hited az ész mindig megfeleli,
csak magadban bízhatsz, senki másban!
Fent vagy és lent vagy, ingat a hinta,
s a holnap ad majd magyarázatot,
balra s jobbra jár az óra inga,
életed mivé lesz, nem tudhatod.
A kézfogás felér egy esküvel,
gerincet próbál a jelen idő,
és a szavak mögé a múlt fülel,
de a jövőt elmossa az eső.
Mert nem könnyű feljutni a csúcsra,
megfeszül a szív és az értelem,
s hogy ne öljön meg az idő sodra,
kell a kitartás és az érzelem.
A csúcsról iszonyatos a mélység,
a mélységből a csúcs oly távoli.
Soha ne hagyjon el a reménység,
hisz az embernek vannak vágyai!
Élni kell, ha adatott az élet,
akarva végig menni az úton.
hisz ebben edződik meg a lélek,
...s fogadd el, ha a kezemet nyújtom
TAPINTÁS
Megtapintottad-e már az éjszakát,
hallgattad-e már a csendet, a csodát,
fülelted-e már a csillagok neszét,
a szelet, ahogy az avart hordja szét.
Érezted-e már a felhők bánatát,
a villámfényének örök varázsát,
vagy a rejtőzködő élet titkait?
És lásd, az éjszaka csöndben így tanít!
Megálmodtad-e már a csönd sötétjét,
s a sötétség csendjének ölelését,
amikor csak semmibe néz a szemed,
s nem látva a távolt a test megremeg.
Csak a fül hegyez, ha neszel a sötét
és az éj felkínálja csábos ölét.
Majd álomba ringat, úgy hajnal felé,
s a csillag virágot szór a fény elé.
Majd elmulnak ezek a remegések,
Lesz az Életnek cukros bora,
Majd zugni fog kis templomban az ének
Havas karácsony s Úr-vacsora,
És rigmusos gyermekek jönnek.
S tán árka lessz ennek a vád-özönnek,
Győztesre szárad ázott szárnyam
S eljön, hogy majd csak azt kivánjam,
Ami beteljesedhetik
s hogy újból és fentujjongva akarjak.
Majd galambok lesznek a lomha varjak,
Finom nő-testek, remegősek
Várják vágyón, hogy lepleiktől
Szabadítsam meg őket
És nagyon sokan szeretnek ismét
S én sokakat fogok nagyon szeretni.
Szent szántásba akkor fogom majd vetni
Lelkem Kánaán-magvait,
Melyek ma még, jaj-jaj, rohadnak.
Dicső leszek s örülni fogok
Mindennek és magamnak
S a földnek, melybe áldott, bő markom
Hitet, jövendőt, örömöt hintett.
De ha nem így lessz, az is mindegy.