Babits Mihály:Életfilozofia

(Ha tudós lennék, itt talán elmondanám, hogy különben is milyen kétes értékű dolog az az életfilozófia, mint tudomány. Hogy kell élnem? - ez talán az erkölcstan kérdése - Hogy kell élnem, hogy lehető boldog legyek? (az ókori erkölcstan kérdése) - de hiszen minden embernek más a boldogsága, másoknak kell lenni eszközeinek is! A dologból legfelebb egy Wells értelmében felfogott Utópia-tudomány lesz: a mai kor ideális átlagembere milyen élet mellett lehet legboldogabb? Akkor meg kell alkotni a mai ideális átlagember képét; aztán jönne egy lélektani kérdés: az ilyen ember mily élet mellett érezné magát a legboldogabbnak?)

Mégis van valahol igazi életfilozófia, egyéni és mégis általános, s épp ezért sohasem unalmas; sőt szenvedéseimben esetleg vigasztaló, nagy érzelmi hatásával akaratomat is irányítani képes, termékeny életfilozófia: a nagy költők műveiben. S a nagy életfilozófusok csak annyiban voltak azok, amennyiben nagy költők is voltak. Most már feltehetem a kérdést (egyelőre elég utópikusan): nem jöhetne-e egy nagy tudós, aki e sok-sok nagy költőnek elszórt életfilozófiáját egy hatalmas rendszerré tudná önteni s ezáltal tudománnyá tenni? aki azt, amibe a költői ihlet belátott, a tudomány számára értékesítené? A gondolat tán nem egészen lehetetlen, s sok nagy filozófus részben valósította is (elsősorban Schopenhauerre gondolok).

Szitnyai Elek az Életfilozofia (sic) Problémái című új könyvében még legközelebb ehhez áll; de rendszere csak külsőleges: s felosztásai csak címszókat képeznek, melyek alatt céduláit elrendezheti. Mert céduláz ő, nem gondolkozik; és a nagy költők és tudósok mellett még egyes lapok Különféle rovatát is kicédulázza. A válogatásban pedig különös előnyben részesíti a közhelyeket úgy, hogy könyve a közhelyeknek valóságos antológiája. A szerzőnek láthatólag csak az a célja, hogy művébe egész tudását belehordja, s elfelejt arra gondolni, hogy területét pontosan meghatárolja vagy célját igazán kijelölje. Senki se lesz okosabb ettől a könyvtől: az egész egy sivár mozaik, amelyben a szürke szín az uralkodó. És az összegyűjtött olvasmányok egyáltalán nem rendszeresek. Kimaradnak az életbölcsesség irodalmának oly nagy alakjai, mint Montaignes, Bacon; de szerepelnek egészen közepes német könyvek, s angol és görög munkák német címmel, minden jelzése nélkül annak, hogy fordítással állunk szemközt.

A könyv jó vastag.

Szitnyai szorgalmas író és olvasott filozófus: igen csodálom és sajnálom, hogy ilyen lapos könyvet írhatott. Azt hiszem, jobb lenne, ha filozófusaink kevesebbet olvasnának és többet gondolkoznának. Nietzsche mondja egy egyetemi előadásában, hogy nem lehet biztosabban tönkretenni az eredetiséget, mint ha minden szabad percünkben egy könyvet veszünk kezünkbe. A mi mai tudósaink valóságos olvasógépek:

Mintha mit a világ nyomdái nyomnak,
Fejükbe kéne férni mind a lomnak.

Reichard Piroska

A hallgatás

Belefáradtam a magánosságba
és a nagy csöndességből útra keltem,
hogy megtanuljak magamról beszélni;
visszhangos szóra vágyódott a lelkem,
amitől megszólal a hallgatás.

És jártam ott, ahol mosolyg az élet
s bús titkuk nincs a ragyogó szemeknek
és a nevetőkkel nevettem én is:
mit is beszéltem volna, hol nevetnek?
és egyre mélyebb lett a hallgatás - - -

S hulltak szívemre fáradt bús szavak
csöndes szobákban, tanyáin a gondnak
s én vigasztaltam és sirattam őket:
mért szóltam volna, hol úgyis zokognak?
és egyre mélyebb lett a hallgatás - - -

És nevetek és sírok és beszélek,
ha nevetnek, beszélnek, sírnak mások;
szemembe csillannak, szavamba csengnek
idegen örömek, idegen gyászok,
és egyre mélyebb lesz a hallgatás - - -

Szótlan szavak

Elszórt kérdések szerteszéjjel.
A válaszok gyáván lapulnak.

Elejtett derű a macskakövön.
De ironikus.

Sír a szél házfalak között.
Emberidegen évek még kivárnak.

A bolond lány lelke volt a legszebb.
Aztán rám unt ő is.

Szavaim vedlenek.
Engemet.

A hiány definíciója: “Te”.
Az én jellemzése: “acél és agyagcserép”.
Az osztatlan jókedv feltétele: “boldog tudatlanság”.

Némaság?
Embersors-értve.

Versek?
A lélek lélegzése.

A KÖLTŐ.

Epedvén zengő lant után
A gyermek-ifju kebele,
Szólt a dalisten: itt a lant!
De boldogság nem lesz vele!

S hogy csendesen zendűlt a húr:
Lőn a vidám fiú komoly,
Nem érté, keble mért dobog?
Nem tudta, könnye mért omol.

S midőn szív- és lélekhatón
Felcsattant édes-bús dala:
A lantos szenvedett nagyon,
S szivén mély fájdalom vala.

Most a dalisten megjelent,
S mond: szánlak, ifju, tégedet!
A lantot tőled elveszem,
Hogy így a bút is elfeledd!

Oh hagyd a fájdalmat nekem,
A lelkes dalnok felele;
Oh hagyd a fájdalmat nekem,
Csak hagyd meg a lantot vele!

tanítás: "Az ember elôbb vagy utóbb a saját maga tanítványává válik. Megpróbálja bizonyos fokig kritikusan, de még inkább analitikusan újra megérteni, hogy azok a gesztusai, amelyek spontán módon jelentek meg, mennyire idézhetôk fel."
zaj: "Az élet alapzajszintje lényegesen magasabb, mint azelôtt bármikor az emberiség történelmében."
Válaszai nem egyszer paradoxonokra vezetnek, így pl. amikor Weber zene és közönség kapcsolatára vonatkozó kérdésére válaszol:"az emberek nagyon kevés zenét hallgatnak, miközben túl sok zenét hallanak." A paradoxonok azonban olykor oldódnak is azáltal, hogy kifejtésre kerülnek: "a zenehallgatás elsôsorban egy felületi hangzási élmény bútorzene szintû megjelenítését jelenti. Másutt:" Rendszeresen hallgatunk olyan zenéket, amelyeknek a szellemi hátterét, eredeti mondandóját semmi esélyünk sincs megismerni."
A sûrû szövésû és eleven ritmikájú szöveget egyébként erôs grafikai jellegük folytán önálló képként is megálló kották tagolják. A beszélgetésektôl ugyan távol áll a szokványos életrajzi jelleg, néhány nagy hatású személyiséggel és munkásságával való találkozás azonban szóba kerül. Kikerülhetetlen John Cage alakja, akinek szerepe - Vidovszky szerint - elsôsorban a zeneszerzôi gondolkodás felszabadításában rejlik, és aki a zenérôl való gondolkodást változtatja meg. A másik név: Olivier Messiaen, akinek elôadásait is alkalma volt hallgatni és akinek a zenérôl - mint nem csupán az emberre jellemzô tevékenységrôl - alkotott felfogását Vidovszky is osztja: nem hiszi, hogy a zene kizárólag emberi jelenség lenne, és szerinte az embereket komoly szerénységre kéne hogy kötelezze az a tény, hogy a madarak nem egy esetben virtuózabban, szebben zenélnek.
A zenének az emberen túlmutató volta számára természetesen nemcsak ezen a téren mutatkozik meg. A zenérôl való gondolkodás nagy hagyományával összhangban mondja, hogy munkájában a döntô késztetést mindig is a zene felfedezése, a zenei jelenségek felismerése jelentette. Ebben a közegben nem fenyeget a felfedezendôk megfogyatkozása; a zene "Földje" nem járható körbe, nem meríhetô ki, lévén ez a világ sokkal tágabb és hatalmasabb annál, mint amit egy ember képes bejárni. A zene gyökerei univerzálisak, sokkal kiterjedtebbek, mélyebbek, mint az ember maga. Vagy, mint más összefüggésben mondja: az összhangzás sokkal lényegibb kifejezése valaminek, mint az ember részvétele mindebben.
Vidovszky szavai engem Johann Wilhelm Ritterre, a romantika nagy fizikus-filozófusára emlékeztetnek, aki a kozmikus közösség akusztikus észlelésének kitüntett képességérôl egyszer így írt: "A hallás a belsô látás, a legeslegbensôbb léttudat. Ezért is lehet a hallóérzékkel minden más érzéknél ezerszer többet elérni. A hallóérzék az univerzum minden érzéke közül a legfenségesebb, a leghatalmasabb, a legátfogóbb; mi több, az egyetlen mindközönséges, az univerzális érzék. Az univerzum egyetlen szemlélete sem érvényes olyannyira feltétlenül és oly teljességgel, mint az akusztikus."