AZ IFJU KÖLTŐ.

Hová visz könnyü röpke szárnyad,
Te csalfa lepke! oh hova?
Nem köt le a virágok serge,
Az ér, mely fut játszodva, csergve,
Sem a sziklák bársony moha!

Homály, verőfény váltva kel, - nyilt
Mező a völgy szorosa helyt;
Ragyogva szárnyad színes holdja:
Repülsz...! de gyorsan elcsapódva
Már a liget bajboncsa rejt.

Magasra szállsz s virágsziromhoz
Hasonlóan lendűlsz alá;
A lég magán sulyúl nem érez,
Nincs szó, nincs kép röpted neszéhez...
Azt szellem-fül se hallaná!

Meghordozasz távol vidéken,
Mely feltekint ránk nevetőn;
Követlek merre szárnyad lebben:
Setét romon, rózsás ligetben
S komor magányu temetőn.

Játszol... csapongsz... oh állj meg, állj meg,
Hadd birjalak, szép foglyomat!
Szeszélyed gyakran oly közel vár...
S bizom, mikép enyém leszesz már,
Te csalfa lepke: - gondolat!

Nyakó Zita:
Lehettem volna...

Lehettem volna több
egy álmos holdvilágnál,
több egy érintésnél,
egy búcsúcsóknál.
Lehettem volna napsugár
s ragyogtam volna éveket,
kész voltam beragyogni,
ragyogni végig egy életet.
Lehettem volna több
egy jóllakott mosolynál,
lehettem volna...
hisz most is éhezünk,
lehettem volna: társad a harcban
s a szerelem lett volna
bajban a fegyverünk.
Lehettem volna otthonod
- lehettem volna s hittem hogy az leszek -
lehettem volna minden csak teérted:
lehettem volna...: - már nem leszek.