Egyed Emese: Ébredés:

Nem tudjuk nem szeretni ezt a földet,

ahol születtünk, és ahol a fű

szálai nagyapáink szívéből nőnek

napfény és kaszák elé, hű

szent László király halványodó képét

végig a régi székely templomokban,

nem tudjuk nem szeretni hazáink,

patakjaink és rengetegeink,

mindent, bár limlom, s mindent,

ami érték…

Látjuk hűségünk százszor megtoroltan

a csángó kislány meggyengült szaván,

a sokezer kivándorolt családon

(kit a halál vitt el, kit a vonat),

Bálványos szétmállott várfalain,

s a rémálmokon, ahová bezárom,

akárcsak te, sok hétköznapomat.

Az ébredés? Megérted azután.

Nézd, mivé lesznek, akik meghajoltak,

s mivé lettek a hajthatatlanok.

Ha nem lelhetnek itt békét a holtak

s az élők sem, ha belefáradok,

s te is, ő is, abba, hogy elomolnak

reggelre mind kilátótornyaink:

majd kitépjük magyarul szóló nyelvünk,

s hagyjuk végül, hogy legyen, ami lesz,

és elfelejtjük, mint kamasz szerelmünk,

ezt a közös bút-bajt… És aki vesz

annyi fáradságot, hogy visszatérjen:

semmit sem ért a gyér nyomok fölött!

Gyűlölni sem tudja majd ezt a földet:

hallgatni fog. Mert csöndet örökölt.

Vigyázzatok ránk, galagonyabokrok,

borókaágak, gyapjas jegenyék,

hogy ne legyünk földönfutók, se foglyok,

hogy hitünket-vérünket ne vegyék.

Vigyázz ránk, égbolt, magasságos Isten:

akaratunk, erőnk nem végtelen.

Szülőföldünk ez. Benned bízunk, Isten,

hogy életet, nem pusztulást terem.