Bede Anna:
Tört tükör
Árnyak lebegnek, ballag az ősz Duna
Szórt hulladékot hord csoszogó vizén,
A partja sáros, tört tükört tart
Roskadozó falu ezredévnek.
Arrébb a földből gáz tör a nap felé,
Sár s tűz riasztó réme igéz, ijeszt...
Jó volna most elszökni innét,
Vissza az elveszített időbe.
Emlékszem: egyszer, napsugaras napon
A Bittva partján álltam a víz felett,
Még tiszta volt, apró halacskák
S csikbogarak csupafény hazája.
Felhők szaladtak fent, e hasas hajók
Fülledt füveknek szórtak ezüst esőt,
Még tiszta volt az égi áldás,
Lágyan ömölt a meleg mezőkre.
Az én fiam nem lát mosolyos mezőt,
Csak bús barázdát; rothad a föld s az ég,
Az én fiam hall sűrű átkot,
Mit viharok vonulása hallat.
Mert elmegyünk már. Hordva hamu-lepelt,
Hullám-hadakként, verve csuszunk alá
Az ismeretlen éjszakába,
Melyben öröm se, ború se lesz már.
Bede Anna
Köszönöm azt, Uram, hogy élek,
Köszönöm azt, hogy ép hitem,
S hogy e világban ím, a lélek
Gyönyörű házát építem
Köszönöm azt, hogy sok bajomban
a Te Igéd vigasztalás,
s hogy ahol ennyi fájdalom van,
Tovaröpít egy jó varázs.
Valami mindig talpra állít,
valaki mindig megsegít,
rövid utunk kálváriáit –
járva az átkok berkeit.
Köszönöm azt, hogy vársz a Mennyben,
s hívogató szód rám talál.
A sugaras, kék végtelenben
köszönöm azt, hogy nincs halál.
Forrás:http://dalzso.freeblog.hu/categories/Bede_Anna/
Dsida Jenő: Mindent megpróbáltam
Most már igazán mindent megpróbáltam,
fáradt vagyok és nem megy tovább.
Vízió a lápon
Ez itt a láp világa. Szürke,
Silány, szegény világ. Megülte
Az örök köd, mely egyre rémít.
A láplakók közt várom én itt
Az én szép, fényes reggelem,
Bús esti köd rémít s borul rám,
De az a reggel megjelen.
Rémek között, gomolygó ködben
Elszürkül minden itt a lápon,
A lelkem villan néha-néha,
Szikráit a rémekre hányom
S hogy el ne izzék, hogy legyen:
A szürkeségbõl néha-néha
Kidugom büszke, nagy fejem.
Vagyok fény-ember ködbe bújva,
Vagyok veszteglõ akarat,
Vagyok a láplakók csodája,
Ki fényre termett s itt marad
Ködomlasztó reggelre várva,
Várván, jön-e a virradat.
Az lesz virradat. Csoda-reggel.
Vulkánhegyek nõnek a lápon,
Jön a sugár egész sereggel,
Végigcikázik a világon.
Lángoszlop lesz, mi most ködös rém,
Lángfolyó lesz a szenny, salak
S a veszteglõ bús akaratból
Lesz diadalmas akarat.
Talán vulkánhegyekre lépek
Vérvörös, büszke lobogóval
És torlaszok fölött süvöltök
Rombolni hívó bomba-szóval,
A bûntengert szabaditom föl,
Hogy kiszakítson nádat, tölgyet,
Hogy végtõl-végig hömpölyögjön,
Hogy megtisztítsa jól a földet,
Hogy tobzódjék a rég veszteglõ,
A gátra szomjas akarat.
De lehet, hogy a vulkánhegyre
Fölnevet hozzám egy alak.
Arany-vörös hajtenger födje,
Fehér hab legyen melle, válla,
Gyilkos szemû, forrón lehellõ
Legyen majd ez az ördög lánya
S én elhajítom lobogómat,
Rohanok, bukom õelébe,
Égetni vágyva, lángban égve,
Százszorozva duzzad föl bennem
A láp lenyûgözött hatalma:
Ráomlom gyilkos szerelemmel,
Beföd az arany-vörös tenger
S én elmerülök ölve, halva.