Lassan borul az ég, megjön az éjszaka,
kigyúl egy-egy csillag, és a tücsök dala
metsző, mint a fájdalom.

Titkaim tudói, hallgatag éjszakák!
Hányszor kerestem így életem csillagát
lelkem síró szavára!
s elvesztettem közben földi csillagomat.
Ifjuságom fénye egyre bágyatagabb.
El-elalszik sugára.

Itt ülök, barátném, és azon tünődöm,
vakon, ahogy tettem legszebbik időmön
futni mily bolondság!
Holt kincsért adtam el a percnyi virágot
s szórhatom most szélbe a csalékony álmok
haszontalan koloncát.

Körülfon a magány, bennem és köröttem
terjed a sötétség; szívem beledöbben
az éjszaka csöndjébe.
Nem szól már a tücsök, minek is szólana!
Elég, ha virraszt a néma szív bánata
s vesztett napok emléke.

Virraszt, s mint hunyó tűz hamvadó parázsa,
csillan föl a múltból álmunk fuvalmára
egy-egy meleg szem fénye.
Már ha tüze nincs is, legalább világít…
Bágyad a fuvalom, nem szítja sokáig.
Belevesz a sötétbe.

Én sem várok tovább. Hazafelé megyek.
Bókolnak utánam búsan a levelek,
mint egy régi szerető
hervadó kezében hasztalan reménnyel
————————————
könnyáztatta keszkenő.