Reichard Piroska

A hallgatás

Belefáradtam a magánosságba
és a nagy csöndességből útra keltem,
hogy megtanuljak magamról beszélni;
visszhangos szóra vágyódott a lelkem,
amitől megszólal a hallgatás.

És jártam ott, ahol mosolyg az élet
s bús titkuk nincs a ragyogó szemeknek
és a nevetőkkel nevettem én is:
mit is beszéltem volna, hol nevetnek?
és egyre mélyebb lett a hallgatás - - -

S hulltak szívemre fáradt bús szavak
csöndes szobákban, tanyáin a gondnak
s én vigasztaltam és sirattam őket:
mért szóltam volna, hol úgyis zokognak?
és egyre mélyebb lett a hallgatás - - -

És nevetek és sírok és beszélek,
ha nevetnek, beszélnek, sírnak mások;
szemembe csillannak, szavamba csengnek
idegen örömek, idegen gyászok,
és egyre mélyebb lesz a hallgatás - - -