William Blake

SZELLEMEM, MINT SZÖRNYÜ VAD

Szellemem, mint szörnyü vad
Éj s nap őrzi utamat,
Sugár-lelkem sír belül
Vétkemért szüntelenül.

Méretlen Mély az utunk,
Hol sírunk, vándorolunk;
Éhes, vágyó szeleken
Jár mögötted szellemem.

Hóban kutatja nyomod,
Utad bármerre rovod,
Téli víz vagy jég suhint.
Mikor térsz vissza megint?

Büszke gúnyból tetted-e,
Hajnalom vésszel tele,
És gyanakvás, félelem
Tölti könnyel éjjelem?

Hét szerelmem életét
A te késed vágta szét.
Könny, borzongás és fagyok
Márványából sírt rakok.

Éj s nap hét más szerelem
Sír sírjukon szüntelen,
S hét más szerelem örül
Fáklyákkal ágyam körül.

Éjjel hét más szerelem
Babért fon gyász-fejemen,
S fájva megbocsát neked
Mindenrendü vétkeket.

Mikor jössz, hogy lásd, vigaszt
Nekik új élet fakaszt?
Mikor térsz vissza, hogy élj
S fájj, míg megbocsátok én?

"Nem látsz soha, soha itt,
Égek a Győzelemig:
Életed, míg élsz, enyém,
Sírod sem lesz más, csak én.

Égen, Földön, Poklokon
Többé meg nem nyughatol,
Újulnak éjek, napok,
Űzöl, én meg szárnyalok."

Asszonyhoz míg vonz öröm,
S Poklok Fáit nem töröm,
Tisztán fel nem érhetem
Örök-fényes életem.

Gúnyodért te szívtelen,
Szétzúzlak a szirteken,
Lényem új alakot ölt,
Meghajlok sorsom előtt.

Hagyjuk veszni a Gyönyört,
A Pokol Fáit kitörd,
S jössz velem és látod az
Örök-szép Világokat.

S minden örökléten át
Megbocsátok, megbocsátsz,
Szánkban az Ő szava él:
"Ím a Bor, ím a Kenyér."

(Orbán Ottó)

William Blake

BEVEZETÉS

Völgy vadonján jártam én
Fújva könnyü énekem,
S egy kisgyermek szállt felém,
És kacagva szólt nekem:

"Bárányról fújj dalt, dudás!"
Fújtam boldogan neki.
"Újra, nem kell semmi más!"
Fújtam, s hulltak könnyei.

"Dobd el vígszavú dudád,
S dúdold vígan éneked!"
Dúdoltam a dalt tehát,
S ő mosolygott, könnyezett.

"Ülj le, s könyvbe írd, legyen
Mások kincse is dalod!"
S míg eltűnt egy fellegen,
Kezem nádszálért kapott,

Ez lett tollam, parlagi,
S megfestvén a kék vizet,
Víg dalom leírtam én:
Hallja minden kisgyerek.

(Gergely Ágnes)

Lászlóffy Aladár
Gesztenyevirágok

Fehér gyertyák, láng nélkül, zengő éjben,
a gesztenyefa kész a kivilágításra,
csak egy szavába kerül a tavasznak
s megtörténik a csoda: Babilon
vizeitől távol, a helybeli parkban
az ősi égés lángra is lobban, a
virágzásban is csendesen égő szerelem.
Ó, mennyi édes komédiára képes még a
kakas is, a kígyó, a béka, a szarvasbogár,
a forróégövi halak, a paradicsommadár,
a nevetséges kecskebak s a
félelmetes elefántpár is a maga
szerelmében, hát még az ember.
Csak a virágok nyújtják, kérik, tűrik
szótlanul ezt a gyönyörű szenvedést:
a meggyfa-menyasszony talpig fehérben,
a suttogó jázminbokor, a fiatal-özvegy
orgona, az illatában kacér akác, a
szemét-lesütve beleegyező rózsaszín őszibarackfa,
a közben folyton sírdogáló kökény,
a csüngő mogyoróbarka s ezek az
epedve égő, most biztosan meztelen
vadgesztenyék itt. Lehet, hogy
nevet is adnának a másiknak,
miközben megérintenék egymáson
gyöngéden azt, és mi lenne, ha egy éjszakán boldog
sikoltozással jelentkeznének a
kertek is a világot ilyenkor amúgy is
elborító szerelemben!



Fehér gyertyák, láng nélkül, zengő éjben,
a gesztenyefa kész a kivilágításra,
csak egy szavába kerül a tavasznak
s megtörténik a csoda: Babilon
vizeitől távol, a helybeli parkban
az ősi égés lángra is lobban, a
virágzásban is csendesen égő szerelem.
Ó, mennyi édes komédiára képes még a
kakas is, a kígyó, a béka, a szarvasbogár,
a forróégövi halak, a paradicsommadár,
a nevetséges kecskebak s a
félelmetes elefántpár is a maga
szerelmében, hát még az ember.
Csak a virágok nyújtják, kérik, tűrik
szótlanul ezt a gyönyörű szenvedést:
a meggyfa-menyasszony talpig fehérben,
a suttogó jázminbokor, a fiatal-özvegy
orgona, az illatában kacér akác, a
szemét-lesütve beleegyező rózsaszín őszibarackfa,
a közben folyton sírdogáló kökény,
a csüngő mogyoróbarka s ezek az
epedve égő, most biztosan meztelen
vadgesztenyék itt. Lehet, hogy
nevet is adnának a másiknak,
miközben megérintenék egymáson
gyöngéden azt, és mi lenne, ha egy éjszakán boldog
sikoltozással jelentkeznének a
kertek is a világot ilyenkor amúgy is
elborító szerelemben!

ŐRI ISTVÁN -GYEREK VAGYOK

A gyerek kíváncsi
- mint én -
attól lesz tudós
a sok feltett kérdés
és a megismerés
felfedi a titkokat -
az anyagét, a lélekét

engedj kérdezni
engedj játszani
a kérdésekkel
a gondolatokkal
mert akkor bátor leszek én is
és elmondom a titkaimat
hogy Te is tudós legyél -
az anyag, a szív, a lélek tudósa
s ha már az vagy
legyél még több
mert tovább lépni sose elég

engedj játszani
mert gyerek vagyok
s minden új nekem
minden érdekel
ne legyél szigorú
mert bennem
a szeretet végtelen
s a vágy is
hogy szeressenek
csupa kéznyújtás vagyok
csupa ölelés
akinek minden kevés
ezért kérdez
néha halkan
néha hangosan
örömmel
szívvel
félve
bánatosan
hol így, hol úgy
de nem hagyom
hogy ne szeressenek
és ők is
vissza ne kérdezzenek
nem hagyom
hogy békén hagyjanak
mert gyerek vagyok
kíváncsi
elemző
gondolkodó
érző
követelő
fejet hajtó
gyerek

Gyóni Géza

VALLÁS

Hallom, Uram: sírás az élet,
A könyű omlik csak patakban;
A fény az árnyban semmivé lett,
Jelentsd magad hát, Láthatatlan!
Hallom, Uram, a sírók átkait,
Panaszló vád zúdít feléd vihart,
Hallom, Uram! Óh, csak imára itt,
Imára Hozzád, már nem nyílik ajk.

Sopánkodik és sir az utca,
Téged tagad, kit elmerített.
S ki föltevé, hogy társát nyúzza,
Zokog, mert abban nem segíted.
Átkoz, ha ki egy perce hordja már
Szívében a csalódás verte tőrt,
S a hosszan élvezett örömpohár
Már jajba csörren, hogyha összetört.

Sírtam én is. S ki letörülje
A könnyemet, nem volt nekem se.
Örömleső raj körbe üle
És elkerült a bajba messze.
Csalódtam én is. Bolygó fény után
Futottam én is vakként, oktalan -
Mit jónak hittem, álarc volt csupán
S árnyak közt élő voltam egymagam.

Hivő csalódik. Hogy utamra
Ha rózsa hullt is, eltaposták;
Hogy az nagy itt csak, aki marja,
S rabló viszi a konc zsirossát;
Hogy gunyra ébred itt az álmodó
És szitkot szór a hűre száz ajak,
Hogy nincs perc tiszta, szent gyönyört hozó:
Láthatlan Szellem, mért tagadjalak?

Oh, mért ne higyjem, hogy jön óra
Oh, mért ne várjak rendületlen
Egy szentebb, tisztább virradóra,
Melyben, mi rút volt, elfelejtem.
Mért ostorozzam gyáván az eget?
Ember vegyen bosszút az emberén!
Mit ember vág, mért rójam fel neked?
Nem véled - perlőimmel perlek én!

Tagadjon az, ki már nem várja,
Hogy hajlanak utára rózsák;
A vak, kinek holdkóros álma
Sosem lett édes szép valóság;
Kinek az élet bús, vígasztalan,
S kishitű lázadjon ellened -
Szívemnek Hozzád csak imája van,
Csak áldani tudja, Isten, szent neved.

Philip Larkin

Templomlátogatás

Látva, hogy nincs bent senki, benyitok.
Döndül az ajtó, becsapja magát.
Megint egy templom. Szőnyegek, padok,
kis imakönyvek, szerteszét virág
barnáll vasárnap óta; fent kicsiny
orgona, szentély; rézholmik amott,
dohos, feszült, időtlen csend lebeg
körém, míg elfogódva kezdem ím,
leszedni bokacsíptetőimet.

Lépek tovább, a szenteltvíz-fogó
mellől újultnak látom a tetőt --
Restaurálták tán? Nem tudható.
Megállok fent a könyvállvány előtt,
átfutok néhány nagybetűs igét.
,,S lőn vége'' -- kondul hangom a falon,
kuncogva elhal. Hátul, a vendégkönyvbe míg
nevem bejegyzem, pénzt dobok perselybe, még
elmormogom: kár volt megállni itt.

Megálltam mégis. Gyakran így teszek,
és bizony gyakran zavarban vagyok;
tűnődöm, mért is jöttem, s afelett,
hogy a divatjuk vesztett templomok
sorsa mi lesz, ha néhányát, miként
ezt is, meghagyjuk: pergamenteket,
kelyhek ezüstjét mutatni, míg a
többi esőké lesz meg juhoké?
Baljós helyek, nem is megyünk oda.

Félénk nő jön majd alkonyat után,
hogy gyermeke érintsen egy követ,
gyógyfüvet tépjen rák ellen, s netán
várt éjszakán lessen kísértetet?
Így-úgy, valami erőre kapat:
játék rejtélye, zavaros talány.
De a hit is meghal babonaképp,
s a hitetlenség múltán mi marad?
Fű, gyomlepett kő, szeder, támfal, ég.

Egy jelkép itt hetenként sorvadoz,
s célja homályosul. Ki lesz vajon
az utolsó, ki azután nyomoz,
mi volt e hely először? Tán olyan
ki kopogtat, jegyezget, rém komoly,
vagy romturkálók, régiségbuzik
példánya, vagy egy szentfazék: serény
orral myrrhát, meg orgonát szagol?
Vagy mint tudatlan bámész, ahogy én,

ki látja, hogy a lelki üledék
szétporlott, mégis, a bozóton át
e keresztforma telekre belép,
ide, hol együtt volt soká, mi szertevált
később: menyegző, halál, születés,
hol e zárt kagyló őrizgette rég
eszméiket? Fogalmam sincs, mit ér
ily cifra, dohos csűr, ez az egész,
de tetszik mégis, ahogy csendben áll.

Komoly tájon komoly ház, keverék
legében célunk mind egymásra lel;
kinyilvánul s felölti végzetét.
S ez már elég, hogy ne évüljön el,
mert mindig lesz, ki azzal gyűri le
szomját, hogy tőle ittasulva még
komolyabban vágyódik ide majd,
s mondják, ez itt a bölcsesség helye,
hisz annyi holtat rejt körül a hant.

fordította : Fodor András

Nem történik semmi kétszer