William Blake

SZELLEMEM, MINT SZÖRNYÜ VAD

Szellemem, mint szörnyü vad
Éj s nap őrzi utamat,
Sugár-lelkem sír belül
Vétkemért szüntelenül.

Méretlen Mély az utunk,
Hol sírunk, vándorolunk;
Éhes, vágyó szeleken
Jár mögötted szellemem.

Hóban kutatja nyomod,
Utad bármerre rovod,
Téli víz vagy jég suhint.
Mikor térsz vissza megint?

Büszke gúnyból tetted-e,
Hajnalom vésszel tele,
És gyanakvás, félelem
Tölti könnyel éjjelem?

Hét szerelmem életét
A te késed vágta szét.
Könny, borzongás és fagyok
Márványából sírt rakok.

Éj s nap hét más szerelem
Sír sírjukon szüntelen,
S hét más szerelem örül
Fáklyákkal ágyam körül.

Éjjel hét más szerelem
Babért fon gyász-fejemen,
S fájva megbocsát neked
Mindenrendü vétkeket.

Mikor jössz, hogy lásd, vigaszt
Nekik új élet fakaszt?
Mikor térsz vissza, hogy élj
S fájj, míg megbocsátok én?

"Nem látsz soha, soha itt,
Égek a Győzelemig:
Életed, míg élsz, enyém,
Sírod sem lesz más, csak én.

Égen, Földön, Poklokon
Többé meg nem nyughatol,
Újulnak éjek, napok,
Űzöl, én meg szárnyalok."

Asszonyhoz míg vonz öröm,
S Poklok Fáit nem töröm,
Tisztán fel nem érhetem
Örök-fényes életem.

Gúnyodért te szívtelen,
Szétzúzlak a szirteken,
Lényem új alakot ölt,
Meghajlok sorsom előtt.

Hagyjuk veszni a Gyönyört,
A Pokol Fáit kitörd,
S jössz velem és látod az
Örök-szép Világokat.

S minden örökléten át
Megbocsátok, megbocsátsz,
Szánkban az Ő szava él:
"Ím a Bor, ím a Kenyér."

(Orbán Ottó)