Kalbeck a kertben

A kertben járt a titkár. Brahms
házának ajtaja kitárva, a zeneszoba
ajtaja kinyitva. Különös
zenét hallott. Azt hitte, szél sír
a felszínen, szíj csattog, gondolta,
végig a vizen, egy tenger hullám-
alakzatai mozogtak, ágaskodtak,
vonultak előtte a hangok győztesen.
Hirtelen csönd lett. A játék megakadt.
Szégyenében eldobta rózsáit a kert,
csigák szálltak a magasba, bogarak
harapták kínjukban a levegő-üveget.
De felcsapott újra a zene, megrázkódott
megint a zongora, a rágörbedő árnyat
le akarta dobni. Megint ütötte,
cirógatta, kalapálta, szólongatta
makacsul az árnyék. Szólongatta?
Kalbeck vonítást hallott, furcsa
párbeszédet: zenét és nyöszörgést,
zenét és fájdalmas panaszt,
sírásba csukló morgást. Kutyát


tartana a szobában míg játszik?

Döbbenetében földbe nőtt a lába.
Bent folytatódott a gyötrelmes duett.
Csalogatta Brahms az örjöngő futamot,
ígérgetett, mutatkozott magzat-héjában

22
neki, sírt, hogy született, köszönte,
mutatkozott a kikötői lányokkal az ágyban
és Clara Schumannal képzeletben,
ólomkatonái a fiókban dideregtek,
ő díszcsákóban ült a dobogón.
Üvöltés csapott ki torkán.
A zongora nem akarta ledobni többé.
Ő akart hallgatni újra. De hallgathatott
a hájas öregember, a siker napfényében
érlelődő májrák, a foltos arcbőr,
a szél suttogása, a szerelem maga.
A nyugtató, bölcs zongora-zene
a vonítást kísérte, az üvöltéssel
szárnyalt, a sírást gyömöszölte
a fuldokló, rángó torokba vissza.
Félóra telt így. Elhallgatott
a játék. Kalbeck a házba indult.
A szobában nem volt kutyának nyoma.
A mester szakállán könnycseppek
ragyogtak. Kalbeck följegyezte.
Fölállt a zongorától, hangja
remegett. A titkár úgy tett,
mintha nem látott volna semmit.
Nemsokára már tréfált vele Brahms.

Isabella levele az apátúrhoz




Tisztelendő Atyám! Az Ön sugárzó
figyelme arra érdemesített,
hogy én, pallérozatlan alföldi leányzó,
szemébe nézzek a világi bűnnek –
s mint ördög láttán vándor prédikátor:
hanyatt vágódjam vétkeim súlyától.


Mert íme, nem vagyok szerény. Hívő se éppen.
Pazarló voltam kezdettől kevélyen,
s kit a gégém csak zsoltárokból ismert,
én haragomban szólítottam Istent.
A bosszú Istenét. Nekem sosem volt
édes-aranyszájú,
olvadtszemű, töviskoronájú,
magát hallal-kenyérrel szétosztó Uram, soha.
Az enyémnek köve volt meg olaja –
hetedíziglen a velőkbe rontó,
képmás nélküli, szörnyű Logika.


Nagy sakkjátszmában voltam én paraszt.
Keveset léptem, s mindig ugyanazt;
nem lehet tisztán látni az irányt.
És szóltam is, meg hallgattam is én,
miképpen Ön cselekszik a misén.


De énekeltem. Sokszor. A Fiút.
A Jóistent, aki csókolni tud.
Pán-sípon játszik, Buddha-karja van,
öreg bráhminnal gerezdet kötöz,
szemöldökétől megdördül az ég,
réztenyerében indián gyerek,
piramis térde, bordája totem,
világít, ha a tengerre hajol
és elzuhan –


s akkor mindenek zümmögnek, Atyám,
mindenben megindul a gégetájék.
Tisztelendő Uram, micsoda játék
súlyt görgetni arra, mi súly magától,
s nem várni meg, hogy magától kilábol,
de váltságdíjért, ostyáért, imáért,
mint egy rongypapírt, leemelni róla?


Ez volna az a sugárzó titok?
Tisztelendő úr, kettőnk között szólva,
én ennél különbet tudok.


Hogy fordított arány a büntetés
azzal, ha könnyen fölmentem magam.
Hogy evilági vétkeink közül
legsúlyosabb a kockázattalan.
Ön, aranyhimzésű ornátusában,
szószékén mozdulatlan, süppeteg.
Nekem, az ingajáratú magányban,
egy rezdülés is megmérettetik.
Parancsszó nélkül is mozogni kell.


Mit ér a bizonyosság, amit Ön kinál?
Időhúzást a lelkiismeretnek.
Maradjak én továbbra is, Atyám,
szénbélű gyémánt, óhitű eretnek,
tudván a dolgok kérges belsejét –
Ön meg csak látván, meddig a szem ellát.


Már vált a nap. Elindul a levél.
Foglalja Ön imába Isabellát.


1969–77 (Azték pillanat, Isabella Bäumer levele Aubigny püspökéhez címmel)

Hermann Hesse

A magány

Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.

Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvenyén.

S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.
És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én - megnyugodtam!

Ford.: Juhász Gyula

Hermann Hesse

Bach egy tocattájához

Ősi csend mered... A sötétség az úr...
Felső résen át sugár tőre szúr,
Vak nemlétből markolva világ-mélyet,
Tereket épít, fénnyel éjbe ás,
Csucsokat sejtet, lejtőt, hasadást,
Légben hig kéket, földben sűrüséget.

Tetté s harccá osztja teremtve szét
A sugár a csirával-terheset:
A riadt világ gyultan felragyog.
Új rendbe áll, hová a fénymagok
Hullnak, minden, és fennen zengenek,
Hogy győz a teremtő és szép a lét.

És tovább, isteniránt lengve vissza,
Áthatol minden teremtményen, tetten
A nagy ösztön, az Atyát áhító.
Gyönyör lesz és szükség, kép, ének, tiszta szó.
Világok fölé dóm-ivet hajlitva,,
Szellemben, harcban, sorsban, szeretetben.

Vajda Endre fordítása

FÜST

Füst koszorúz és elmerengek;
Eszembe jut a gúnyirás,
Belátom én is, bölcs itélet,
Hogy füst az élet, semmi más.
A kék szivarfüst ezt meséli,
S valami sajdul idebent:
Eszembe jut most, mennyi fényes
Reményem, álmom füstbe ment.

Az ifjuság mindössze néhány
Dohánylevélnek illata;
Az ingerlő, pompás aróma
Bús életünk május hava.
Miként a füst, a lány szerelme,
Oly könnyü volt, ah, légi volt!
Csak most tudom, hány lenge asszony
Hintett az én szemembe port.

Szerencse, hírnév ragyogása,
Kín és gyönyör, egy mint a más,
Elfüstölög, nyomot se hagyva,
Megannyi tünde alkotás.
Mint füstgomoly, ha megszülemlék,
Egy másikat már elsodort:
Megüljük a keresztelővel
Egy füst alatt mi is a tort.

A bölcseséget eltanultam,
Amely a füstben rejtezik;
Egész világ nekem, mi benne
Kigyózik és ölelkezik.
Hol a kigyó harapja farkát:
Jelképed ez, világrege!
Hol önfia emészti apját:
Ez a világ története.

A füst szabad! Nem köti törvény,
Mint tégedet, ó, földfia!
Tűzanyjától az égbe törvén,
Mi kéj neki szárnyalnia!
Mindig másért rajong a szíve,
Csapongó, játszi, szertelen;
Szilárd alakba nem törődik,
Mert szabad és – jellemtelen.

Ti karcsu, tünde, kétes árnyak,
Keringjetek! Elnézem én.
Ki ad nekem repülni szárnyat
Túl ez iromba földtekén? -
Keringenek – s a légi táncban
Nincs semmi sor, nincs semmi rend,
És rajtaveszve elfelejtem,
Hogy életem is füstbe ment.

Kövesd a füstöt! Illanását
Tanuld ki, értsd meg szellemét!
Föl nem leled sehol se mását:
Itt a valódi bölcseség!
S ha már mindennek egy az ára,
Az eszköz és a cél is egy:
Légy fürge füst, ne lomha pára,
Hisz úgy is minden füstbe megy!