A kíváncsiság
Akkor lettem kíváncsi. Mire? A
mindenség tündöklő titkaira,
arra, ami adat és gondolat
s ami csak villózik e név alatt,
a képre kint, a tükörképre bent
s amit a tükör önmaga teremt.
A valóság üres kereteit
építgettem, mint méh a sejtjeit,
s vártam, amit majd a tapasztalat
gyűjt bele, a mézet, az igazat.
És gyúltak bennem álmok és csaták,
hitek próbái, pörök, kritikák,
szedtem magamba, okkal, oktalan,
ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
száz éden zárult, nyílt száz új szezám
s csak én maradtam igazi hazám,
én, a néző… Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság.
mi lesz, ha óvatlanul kitárom szívemet,
behívlak féltett titkaim zsúfolt termébe,
kineveted kendőzetlen önarcképeimet,
… feléd vezető utam beszédes nyomait,
hitem rólad mintázott számtalan szobrát,
meztelenre vetkőzött testem-lelkem óhaját,
mi lesz, ha értetlenül, gúnyosan elfordulsz,
nem szólsz, fölényesen kezelsz, megvetsz,
felkínálkozásommal fanyalogva félretolsz,
félek, szánva eltaszítasz, ha feléd nyúlok,
kerülöd tekintetem, nem adod soha ajkad,
kimért közönnyel elhúzod bezárt kezed,
hátrahőkölsz, borzadva becsmérelsz,
félek a visszautasítás rikító csúfságától,
a szégyen hátat görbítő ólomsúlyától,
mi lesz, ha zabolátlan közeledésemet
zaklatásnak veszed, az agyadra megyek,
mi lesz, ha beomlik önérzetem alagútja
az unalmas életnek szánt tarka sóder alatt,
s agyonsebzetten nem állok többé lábra
A semmi álma
Elszenderült a Semmi
És azt álmodta, hogy Valami lett,
S az a Valami – én vagyok!
És azt álmodta, hogy a messzeségben
Előttem egy szent Cél ragyog,
Egy ismeretlen Cél,
Amely felé megyek, megyek…
És jönnek szembe utasok
És kérdeznek: honnan jössz?
És felelek rá: nem tudom!
És kérdeznek: hová mégy?
És felelek rá: nem tudom!
Lopódzva jő az Alkony, -
Lilába olvadnak a zöld mezők
És szürkébe a kék hegyek,
És én fáradtan, csüggedt fővel
Megyek, megyek!… -
- – - – - – - – - – - – - – - – -
Milyen furcsákat álmodik a Semmi!
Nagy László
Rapszódia
Hófehér ingben állok a nyár közepén.
Illatos földeken súlyos a kéve.
Dícsérni termést magasról zuhan a fény,
zümmög a táj és az idő zenéje.
Ó, gyönyörűen húzza az ős zenekar,
dallammá vált most az idő futása.
Két fülem sírást hallani sose akar,
csak azt, ha ezüstben zokog a nyárfa.
Illat és fény és éltető nagy muzsika!
Mindennél mohóbban issza az ember.
Igy lesz részeg e küszködő bolygó fia,
s gyönyöre kurta, de fölsírni nem mer.
Igy vagyok én, a gondjaim fénysebesen
beértek, köröttem kórusba állnak.
Orkánt legyőző húrokon szólnak nekem,
s tüneményt vesztve a szív belesápad.
Közöttük búg a hitvesi hű szerelem:
miért hogy mosolyom tagadom tőle?
Mintha a fű közt sírna az egy gyerekem,
sohasem emeltem kék levegőbe.
Akár a tenger, mormol a nagyobb család.
Napommal, éjemmel követel engem.
Nem elég már a múltbeli zivatarát
ezerszer átélve magamba vennem.
Jelenkorát is, mely mint a szűz abroszon,
rajtam vér s áldomás pírját ütötte,
érzékeimnek nem elég megosztanom,
életem értelme így semmi lenne.
Vágyak térképét olvasom – ez a parancs.
S szívem a holnapok dalát megsejti.
Vágy-tagadónak átok és szégyen-agancs
vastagszik fejére, el sose ejti.
Visznek a percek, zablátlan, erős fogat.
Nekem a jelenkor nem puha fészek.
Más lesz az élet, fejünkbe új titkokat
súgnak a sejtek, tengerek, ércek.
Gondok kórusát nem lehet leinteni.
Zúgjon, csak búgjon, az erők vajúdnak.
Nehezül szívem, vaksors már nem viheti,
mint a madárpelyhet orrán a dúvad…
Érzem, ott fenn a férfikor napja delel.
Elpereg számból az ifjúság méze.
Mégis a drága szerelem nem hamvad el,
csupán komorabb lesz új csillagképe.
Szülöttünk, hogyha sírásba meg nem szakad,
megnő, talán élni játék lesz néki:
zengő szférákba nyúlva, a hóna alatt
régelmult apjának karját megérzi.
Reményik Sándor: Úgy fáj már minden…
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
minden, mi általreszket szívemen,
legyen az ember, muzsika, vagy táj.
Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat,
s rejtekúton a szívembe talál,
s álomba ringatja a kínokat,
elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat,
ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
száraz kórók és keserű füvek,
minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
és szent a szív, mely küldi őt ezen,
s mely liliomok magvát hinti el
ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél,
mely liliomok messze magvát hozza,
magot, melyből a békesség kikél.