Nagy László
Rapszódia

Hófehér ingben állok a nyár közepén.
Illatos földeken súlyos a kéve.
Dícsérni termést magasról zuhan a fény,
zümmög a táj és az idő zenéje.

Ó, gyönyörűen húzza az ős zenekar,
dallammá vált most az idő futása.
Két fülem sírást hallani sose akar,
csak azt, ha ezüstben zokog a nyárfa.

Illat és fény és éltető nagy muzsika!
Mindennél mohóbban issza az ember.
Igy lesz részeg e küszködő bolygó fia,
s gyönyöre kurta, de fölsírni nem mer.

Igy vagyok én, a gondjaim fénysebesen
beértek, köröttem kórusba állnak.
Orkánt legyőző húrokon szólnak nekem,
s tüneményt vesztve a szív belesápad.

Közöttük búg a hitvesi hű szerelem:
miért hogy mosolyom tagadom tőle?
Mintha a fű közt sírna az egy gyerekem,
sohasem emeltem kék levegőbe.

Akár a tenger, mormol a nagyobb család.
Napommal, éjemmel követel engem.
Nem elég már a múltbeli zivatarát
ezerszer átélve magamba vennem.

Jelenkorát is, mely mint a szűz abroszon,
rajtam vér s áldomás pírját ütötte,
érzékeimnek nem elég megosztanom,
életem értelme így semmi lenne.

Vágyak térképét olvasom – ez a parancs.
S szívem a holnapok dalát megsejti.
Vágy-tagadónak átok és szégyen-agancs
vastagszik fejére, el sose ejti.

Visznek a percek, zablátlan, erős fogat.
Nekem a jelenkor nem puha fészek.
Más lesz az élet, fejünkbe új titkokat
súgnak a sejtek, tengerek, ércek.

Gondok kórusát nem lehet leinteni.
Zúgjon, csak búgjon, az erők vajúdnak.
Nehezül szívem, vaksors már nem viheti,
mint a madárpelyhet orrán a dúvad…

Érzem, ott fenn a férfikor napja delel.
Elpereg számból az ifjúság méze.
Mégis a drága szerelem nem hamvad el,
csupán komorabb lesz új csillagképe.

Szülöttünk, hogyha sírásba meg nem szakad,
megnő, talán élni játék lesz néki:
zengő szférákba nyúlva, a hóna alatt
régelmult apjának karját megérzi.