Reményik Sándor: Egy lélek állt...


Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

Mihály Babits
In Horatium

Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
nem hallott verseket ma, múzsák
papja, erős fiatal füleknek.
Nézz fel az égre: barna cigány ködök --
nézz szét a vízen: fürge fehér habok
örök cseréjükért hálásak
halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.
A láng is hullám. Szüntelenül lobog
főnix-világunk. Igy nem is él soha,
mi soha meg nem halt. Halálnak
köszönöd életedet, fü és vad!
Minden e földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak
s >>nem lépsz be kétszer egy patakba<<,
így akarák Thanatos s Aiolos.
Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,
s a régi forma új eszmének
öltönyeként kerekedjen újra.
S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
mértéken zengte a megelégedést,
hadd dalljam rajt ma himnuszát én
a soha-meg-nem-elégedésnek!
Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint hegyi záporár,
hullámtörés, lavina, láva
s tűz, örökös lobogó. -- Te is vesd
el restségednek ónsulyu köntösét,
elégeld már meg a megelégedést,
légy könnyű, mint a hab s a felhő,
mint a madár, a halál, a szél az.
Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
ne nyomja lelked járomunott nyakát:
törékeny bár, tengerre termett,
hagyj kikötőt s aranyos középszert
s szabad szolgájuk, állj akarattal a
rejtett erőkhöz, melyek a változás
százszínű, soha el nem kapcsolt
kúsza kerek koszorúját fonják.

Garai Gábor: Töredékek a szomorúságról


Egyszer elér a bánat,
és soha többé nem hagy el;
hajóid gőzben állnak,
örvény tajtéka ver,

hajóid gőzben állnak,
de nem lesz indulás.
Egyszer elér a bánat
s rádfagy az árulás:

Csak vesztegelsz a sötétben,
nem oldoz föl a nap.
S csillag-bólyáid ében
tengerben ringanak.

*

Régi józanságomat kérlelem:
csak elkerülne már a szerelem!
Csak kerülne – s emléktelenül
nézném, a múlt a mélybe hogy merül;

nézném, hogy tűnik el egy régi kép,
s nem szemét látnám, csak az ég szinét,
nem őt, csak egy füstbe-fúlt alakot…
Már nem is látom.
De magam vagyok.

*

Tudtam mindig: gyilkol a gyávaság.
De, hogy én is áldozatául essem,
nem hittem volna.
Átúsztam kietlen
szerelmek hínáros gyalázatát,
s feltétel nélkül kiadtam magam
a késnek, mit tisztának véltem egykor…
Most lassú vérem a földre pereg, hol
saját szennyemben fekszem oktalan.

*

Néhány bolygó benépesülne még
indulatomtól – ha gonoszt tehetne. –
S csak virrasztom kudarcom tetemét,
bebalzsamozva gyötrelmes hitembe.

*

Mert többé nem kezdhetem újra,
folytatom sorsom, ha lehet.
Szállok napfény-moslékba fúlva
sötétlő álmaim felett.

*

Magamhoz egyre szigorubb leszek
e túlontúl engesztelő világban.
Reggel fanyar önváddal ébredek,
éjjel fulladozom kétrét halálban.

Már arcomon kijátssza ráncait
részeg zenész-ujjal a véglegesség.
Csak a szívem kétsége józanít:
leszek-e még az, aki még lehetnék?!

BAKA ISTVÁN
GYÓNTATÓ FEHÉRSÉG

Hóhullás némasága,
te gyóntató fehérség,
függönyöd előtt állva
vallok – feloldozol még?

Meggyónom gyávaságom,
magányom, rettegésem,
gyónom meleg kabátom,
kiszikkadt ölelésem.

Tudom, hazám is méltán
nem fogadott fiának,
bár cinkosa lehettem,
mint folyondár a rácsnak.

Vérem – piros didergés,
ereim jégvirága,
hasztalan dermed Isten
sötétlő ablakára.