Garai Gábor: Töredékek a szomorúságról


Egyszer elér a bánat,
és soha többé nem hagy el;
hajóid gőzben állnak,
örvény tajtéka ver,

hajóid gőzben állnak,
de nem lesz indulás.
Egyszer elér a bánat
s rádfagy az árulás:

Csak vesztegelsz a sötétben,
nem oldoz föl a nap.
S csillag-bólyáid ében
tengerben ringanak.

*

Régi józanságomat kérlelem:
csak elkerülne már a szerelem!
Csak kerülne – s emléktelenül
nézném, a múlt a mélybe hogy merül;

nézném, hogy tűnik el egy régi kép,
s nem szemét látnám, csak az ég szinét,
nem őt, csak egy füstbe-fúlt alakot…
Már nem is látom.
De magam vagyok.

*

Tudtam mindig: gyilkol a gyávaság.
De, hogy én is áldozatául essem,
nem hittem volna.
Átúsztam kietlen
szerelmek hínáros gyalázatát,
s feltétel nélkül kiadtam magam
a késnek, mit tisztának véltem egykor…
Most lassú vérem a földre pereg, hol
saját szennyemben fekszem oktalan.

*

Néhány bolygó benépesülne még
indulatomtól – ha gonoszt tehetne. –
S csak virrasztom kudarcom tetemét,
bebalzsamozva gyötrelmes hitembe.

*

Mert többé nem kezdhetem újra,
folytatom sorsom, ha lehet.
Szállok napfény-moslékba fúlva
sötétlő álmaim felett.

*

Magamhoz egyre szigorubb leszek
e túlontúl engesztelő világban.
Reggel fanyar önváddal ébredek,
éjjel fulladozom kétrét halálban.

Már arcomon kijátssza ráncait
részeg zenész-ujjal a véglegesség.
Csak a szívem kétsége józanít:
leszek-e még az, aki még lehetnék?!