Hermann Hesse
A magány
Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.
Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvenyén.
S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.
És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én - megnyugodtam!
Ford.: Juhász Gyula
Hermann Hesse
Bach egy tocattájához
Ősi csend mered... A sötétség az úr...
Felső résen át sugár tőre szúr,
Vak nemlétből markolva világ-mélyet,
Tereket épít, fénnyel éjbe ás,
Csucsokat sejtet, lejtőt, hasadást,
Légben hig kéket, földben sűrüséget.
Tetté s harccá osztja teremtve szét
A sugár a csirával-terheset:
A riadt világ gyultan felragyog.
Új rendbe áll, hová a fénymagok
Hullnak, minden, és fennen zengenek,
Hogy győz a teremtő és szép a lét.
És tovább, isteniránt lengve vissza,
Áthatol minden teremtményen, tetten
A nagy ösztön, az Atyát áhító.
Gyönyör lesz és szükség, kép, ének, tiszta szó.
Világok fölé dóm-ivet hajlitva,,
Szellemben, harcban, sorsban, szeretetben.
Vajda Endre fordítása
FÜST
Füst koszorúz és elmerengek;
Eszembe jut a gúnyirás,
Belátom én is, bölcs itélet,
Hogy füst az élet, semmi más.
A kék szivarfüst ezt meséli,
S valami sajdul idebent:
Eszembe jut most, mennyi fényes
Reményem, álmom füstbe ment.
Az ifjuság mindössze néhány
Dohánylevélnek illata;
Az ingerlő, pompás aróma
Bús életünk május hava.
Miként a füst, a lány szerelme,
Oly könnyü volt, ah, légi volt!
Csak most tudom, hány lenge asszony
Hintett az én szemembe port.
Szerencse, hírnév ragyogása,
Kín és gyönyör, egy mint a más,
Elfüstölög, nyomot se hagyva,
Megannyi tünde alkotás.
Mint füstgomoly, ha megszülemlék,
Egy másikat már elsodort:
Megüljük a keresztelővel
Egy füst alatt mi is a tort.
A bölcseséget eltanultam,
Amely a füstben rejtezik;
Egész világ nekem, mi benne
Kigyózik és ölelkezik.
Hol a kigyó harapja farkát:
Jelképed ez, világrege!
Hol önfia emészti apját:
Ez a világ története.
A füst szabad! Nem köti törvény,
Mint tégedet, ó, földfia!
Tűzanyjától az égbe törvén,
Mi kéj neki szárnyalnia!
Mindig másért rajong a szíve,
Csapongó, játszi, szertelen;
Szilárd alakba nem törődik,
Mert szabad és – jellemtelen.
Ti karcsu, tünde, kétes árnyak,
Keringjetek! Elnézem én.
Ki ad nekem repülni szárnyat
Túl ez iromba földtekén? -
Keringenek – s a légi táncban
Nincs semmi sor, nincs semmi rend,
És rajtaveszve elfelejtem,
Hogy életem is füstbe ment.
Kövesd a füstöt! Illanását
Tanuld ki, értsd meg szellemét!
Föl nem leled sehol se mását:
Itt a valódi bölcseség!
S ha már mindennek egy az ára,
Az eszköz és a cél is egy:
Légy fürge füst, ne lomha pára,
Hisz úgy is minden füstbe megy!
DELÍRIUMBAN
Mi az? A kedvnek óriása
Dalokban tör felém utat,
Gúnyolja szívem bénaságát
S kacagva fölfelé mutat.
Muzsika szól s fölsír a bánat,
Mit némán s büszkén viselék, -
Elég volt már, elég a vigalomból,
Kacajból, könnyekből - elég!
Mily őrültség az égbe törnötök!...
El a zenével, mert megőrülök!
Ah, álmodó szivekre balzsam,
Nekem új kínokat nevel,
Megannyi tőrdöfés szivemben,
Nem csillapít, csak ingerel.
E fékevesztett hangvilágtól
Irtózom én, ó, hagyjatok!
Szeretni úgysem tudtok engem,
Én egy elátkozott király vagyok;
Bősz végzet az, mi engem ideköt...
El a zenével!... még megőrülök!
Ó, hittem én is csába dalnak,
Mitől a szív örvénybe lejt!
Írt nem csöpögtet hő sebekre,
Igazi bánat nem felejt;
És amit istenült agyában
A bús, fakó poéta lát,
Ha égbe ront is gondolatja,
Szivét csak tőre járja át!
Gyanútlan, ámde kárhozatba lök...
El a zenével!... én megőrülök!
A szívem sír a hegedűben,
Ne játsszatok a húrjain!
Szivem zokog a cimbalomban,
És minden érintése kín.
Ó, szent e kín, ó, szent a téboly!
Vigadni most már én fogok!
Formába tör már szenvedélyem,
Szivem ütemre háborog.
Hiába volt vesztemre törnötök:
Őrült vagyok már, meg nem őrülök!
Őrült vagyok, s ez őrületben
Belátok véget, kezdetet,
Mi régen elmúlt s eljövendő,
Mitől az ősi Föld beteg.
Látom a kígyót szívetekben,
Kezeteken a honfivért,
A buja foltot szűzi emlőn,
Uri marokban szolgabért;
Minden, mi van, szemembe ütközött...
Ah, úgy van, úgy! Már meg nem őrülök!
Őrült vagyok. Látok fakadni
A honfiszívből vérfolyót;
Látom szeméten, vérbe fagyva
A nagyszivűt, a tettre jót.
Látom, kik a fölszínen úsznak:
A szolgák és a zsarnokok!...
Mártír szivekből nőni látok
Sok új, de véres korszakot.
Ah, lángra gyúlt az eldobott üszök!
Ne féljetek! Már meg nem őrülök!
Őrült vagyok. Látom rohanni
A századot, az ezredet;
Az ősz Időt látom foganni,
Látok sok dicső kezdetet.
Csillagszemekkel kéjt sugároz,
Reménnyel terhes fönt az Ég,
De ah! Idétlen elvetéli,
Magzatja halva születék,
A Föld nehéz göröngyén megtörött!...
Ki látom ezt, már meg nem őrülök!
Őrült vagyok már. Láz a szózat,
Elhagyva égett ajkamat;
Agyamban szörnyű végitélet
Rémképi szerte rajzanak;
Orkánja rémes szenvedélynek
Megtépte már e szellemet,
Vulkánok síri odva mellem,
Kitörni kész, de nem remeg.
A gondolattól meg nem rendülök:
Őrült vagyok már, meg nem őrülök!
Riadjatok! Mit bánom én már,
Hadd szóljon síp és cimbalom!
Zenét fiúk, zenét özönnel!
Kábuljatok az édes maszlagon!
Ijedten kaptok fejetekhez,
S kiejtitek a poharat,
Virág se kell több, szín se csábít,
Ha látjátok majd árnyamat, -
És zengjen bátor minden földi rög,
Nem lesz több dal, ha én megőrülök!
Gyönyörűséges!!
FEJEMBEN EGY VILÁG...
Fejemben egy világ viharzik,
Zsong, zajlik milljó gondolat;
Szellemhazába jár a lelkem,
Levetve a porgondokat.
Világok ősnyitjára lelni
Egyszer mint búvár elmerül,
A Természet mélyébe mélyed,
Szivével szívben egyesül.
Máskor meg büszke dacban égve
Az Istenekkel harcra kél,
Majd mélabúsan, mély fohásszal
Csügg titkodon, szép, csöndes Éj!
De néha meg árnyak hadával
Birkózik lelkem hosszasan;
Sohajtok földre verve fájón;
A cél mi messze, messze van!
Sikolyba tör a szív fohásza,
Fölváltva kél köny és mosoly,
A fájdalomból vad kacaj lesz,
Szilajjá lesz a búskomoly.
Ereje, fénye, bája megvan,
Legyen gyönyör, legyen panasz;
Mert szívemből tör létre minden,
Mindig magányos és igaz.
Szilaj haraggal édes ábránd,
Kéj és sirám ölelkezik...
A nagyszivűek istenálma
Ragad magával s üdvezit.
[1890. szeptember 16.]