FEJEMBEN EGY VILÁG...

Fejemben egy világ viharzik,
Zsong, zajlik milljó gondolat;
Szellemhazába jár a lelkem,
Levetve a porgondokat.

Világok ősnyitjára lelni
Egyszer mint búvár elmerül,
A Természet mélyébe mélyed,
Szivével szívben egyesül.

Máskor meg büszke dacban égve
Az Istenekkel harcra kél,
Majd mélabúsan, mély fohásszal
Csügg titkodon, szép, csöndes Éj!

De néha meg árnyak hadával
Birkózik lelkem hosszasan;
Sohajtok földre verve fájón;
A cél mi messze, messze van!

Sikolyba tör a szív fohásza,
Fölváltva kél köny és mosoly,
A fájdalomból vad kacaj lesz,
Szilajjá lesz a búskomoly.

Ereje, fénye, bája megvan,
Legyen gyönyör, legyen panasz;
Mert szívemből tör létre minden,
Mindig magányos és igaz.

Szilaj haraggal édes ábránd,
Kéj és sirám ölelkezik...
A nagyszivűek istenálma
Ragad magával s üdvezit.

[1890. szeptember 16.]