Szellemek utcája




Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat,
Olyat nem tudsz mutatni pajtás, – nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudtak feltalálni,
Sem zenét, – minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot
S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el,
A mélyen elrejtező, néma férfikort.


E sugallat hűvös. – Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka
És abban minden lobogásban volna, – hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait
A semminek… mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez!
S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is
És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik.


Igen, – szerettem egykor sokmindent: hajósok énekét,
Széditő, teljes napsütés: aranyrózsáidat…
Mi mindent szerettem, már nem tudom.
Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz,
Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát
Képzeltem hozzá… S ma már éjszakám:
Egyetlen teljességem. – Ne higyjétek, nem sohajtok,
Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,
Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem.
Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? – Sötét vagy-e?
Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmulás

Magyari Barna

Összeszerel a poézis

holdasztalnál dőzsöl öt szék

stressz fordítja rám a kulcsot

betűk nyalják az éjbögrét

ez a helyzet nekem túl sok

összement bennem a derű

elkoptam sok-sok év alatt

hiába vagyok ép eszű

ha csodámnak csak ez maradt

arcom helyett szó világít

naplemente lelkem alja

bőröm feslik el a ráncig

hol múlás a bábelt rakja

csontjaimban elég gyakran

foszforeszkálnak a poklok

s az életnek hívott sakkban

sok parasztba belebotlok

nem mindegy szív vagy borotva

ami ölel ami szeret

magam szorgosan motozva

keresem a lélegzetet

de ha ezer felé hulltam

összeszerel a poézis

s két rím közt egy ihletzugban

ijesztgetem magam én is

Bőröd a mézem

kopasz papíron betűparóka

terelem témám kontyba vagy szóba

ha magammal bíbelődöm sokat

verssé göndörödik a gondolat

talpig szerelembe csomagolva

lelkem a gond göcseit kioldja

szenvedélyszálak a hőt termelik

mámorciklon visz vágytól kebledig

apró erek testünk mind befutják

a vér festi meg ingerek útját

heves csókhoz készül a ráma itt

hol az öröm használja szárnyait

férfiteámhoz bőröd a mézem

s sorsunk kavarva folyton azt érzem

mintha az összes sejt hozzád kötne

mellkasodban ragyognék örökre