Vízió a lápon

  Ez itt a láp világa. Szürke, 
                     Silány, szegény világ. Megülte 
                     Az örök köd, mely egyre rémít. 
                     A láplakók közt várom én itt 
                     Az én szép, fényes reggelem, 
                     Bús esti köd rémít s borul rám, 
                     De az a reggel megjelen.  
 
                     Rémek között, gomolygó ködben 
                     Elszürkül minden itt a lápon, 
                     A lelkem villan néha-néha, 
                     Szikráit a rémekre hányom 
                     S hogy el ne izzék, hogy legyen: 
                     A szürkeségbõl néha-néha 
                     Kidugom büszke, nagy fejem.  
 
                     Vagyok fény-ember ködbe bújva, 
                     Vagyok veszteglõ akarat, 
                     Vagyok a láplakók csodája, 
                     Ki fényre termett s itt marad 
                     Ködomlasztó reggelre várva, 
                     Várván, jön-e a virradat.  
 
                     Az lesz virradat. Csoda-reggel. 
                     Vulkánhegyek nõnek a lápon, 
                     Jön a sugár egész sereggel, 
                     Végigcikázik a világon. 
                     Lángoszlop lesz, mi most ködös rém, 
                     Lángfolyó lesz a szenny, salak 
                     S a veszteglõ bús akaratból 
                     Lesz diadalmas akarat.  
 
                     Talán vulkánhegyekre lépek 
                     Vérvörös, büszke lobogóval 
                     És torlaszok fölött süvöltök 
                     Rombolni hívó bomba-szóval, 
                     A bûntengert szabaditom föl, 
                     Hogy kiszakítson nádat, tölgyet, 
                     Hogy végtõl-végig hömpölyögjön, 
                     Hogy megtisztítsa jól a földet, 
                     Hogy tobzódjék a rég veszteglõ, 
                     A gátra szomjas akarat.  
 
                     De lehet, hogy a vulkánhegyre 
                     Fölnevet hozzám egy alak. 
                     Arany-vörös hajtenger födje, 
                     Fehér hab legyen melle, válla, 
                     Gyilkos szemû, forrón lehellõ 
                     Legyen majd ez az ördög lánya 
                     S én elhajítom lobogómat, 
                     Rohanok, bukom õelébe, 
                     Égetni vágyva, lángban égve, 
                     Százszorozva duzzad föl bennem 
                     A láp lenyûgözött hatalma: 
                     Ráomlom gyilkos szerelemmel, 
                     Beföd az arany-vörös tenger 
                     S én elmerülök ölve, halva. 

Pilinszky János: Miféle földalatti harc

Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan