egy ámenben tartogatlak
megreped a csönd vakolata
az emlékek árnyéka
nagyra nő szobám falán

a város szíve kő
rendületlenül hallgat
szemmel tartanak a házak ablakai

még nincs vége a drámának
együtt játsszuk a válaszokat
téged keres a visszhang
homlokod tűzfala előtt leborul egy pillanat

fájdalom lappang a fákban
fűrészek hangjával álmodnak
könnyben úszik a madarak szeme

haldokló anyád utolsó szavaival
vallottál érzéseidről
földszagú szavakkal aláaknáztad szívem
de dús termést ígérő verseidből
félelem szökkent szárba
ki vigyáz most az újszülött búza álmára

“Hű barát az idő: felnyitja a szemeket, meghozza a tisztánlátást; tetté érleli a szándékot, alkotássá emeli a gondolatot; lecsöndesíti a szenvedélyeket, elhamvasztja az indulatokat: a vadat megszelídíti, a mimózát fölbátorítja; szétzúzza a lélek kőképződményeit, lekapargatja a szív mészkőlerakásait – aki látni s hallani tud, megérti üzenetét. Ezt úgy nevezem: változás, a mindenkit fölemelő, előrelendítő erő.” (Tatiosz)

Hófehér ingben állok a nyár közepén.
Illatos földeken súlyos a kéve.
Dícsérni termést magasról zuhan a fény,
zümmög a táj és az idő zenéje.

Ó, gyönyörűen húzza az ős zenekar,
dallammá vált most az idő futása.
Két fülem sírást hallani sose akar,
csak azt, ha ezüstben zokog a nyárfa.

Illat és fény és éltető nagy muzsika!
Mindennél mohóbban issza az ember.
Igy lesz részeg e küszködő bolygó fia,
s gyönyöre kurta, de fölsírni nem mer.

Igy vagyok én, a gondjaim fénysebesen
beértek, köröttem kórusba állnak.
Orkánt legyőző húrokon szólnak nekem,
s tüneményt vesztve a szív belesápad.

Közöttük búg a hitvesi hű szerelem:
miért hogy mosolyom tagadom tőle?
Mintha a fű közt sírna az egy gyerekem,
sohasem emeltem kék levegőbe.

Akár a tenger, mormol a nagyobb család.
Napommal, éjemmel követel engem.
Nem elég már a múltbeli zivatarát
ezerszer átélve magamba vennem.

Jelenkorát is, mely mint a szűz abroszon,
rajtam vér s áldomás pírját ütötte,
érzékeimnek nem elég megosztanom,
életem értelme így semmi lenne.

Vágyak térképét olvasom – ez a parancs.
S szívem a holnapok dalát megsejti.
Vágy-tagadónak átok és szégyen-agancs
vastagszik fejére, el sose ejti.

Visznek a percek, zablátlan, erős fogat.
Nekem a jelenkor nem puha fészek.
Más lesz az élet, fejünkbe új titkokat
súgnak a sejtek, tengerek, ércek.

Gondok kórusát nem lehet leinteni.
Zúgjon, csak búgjon, az erők vajúdnak.
Nehezül szívem, vaksors már nem viheti,
mint a madárpelyhet orrán a dúvad…

Érzem, ott fenn a férfikor napja delel.
Elpereg számból az ifjúság méze.
Mégis a drága szerelem nem hamvad el,
csupán komorabb lesz új csillagképe.

Szülöttünk, hogyha sírásba meg nem szakad,
megnő, talán élni játék lesz néki:
zengő szférákba nyúlva, a hóna alatt
régelmult apjának karját megérzi.